Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

lakáselhelyezésben, a kocsi rendelkezésre bocsátásában, a szabad mozgáslehetőségekben. Aki valaha is dolgozott vidéki ipartelepen, az tudja, hogy ezek külsőségek ugyan, de fontos külsőségek, amiknek igenis van jelentőségük. A geológusokat „tanár úr"-nak szólították. Ez abból adódott, hogy hivatalosan geológusképzés 1946-tól van (Vadász Elemér) nálunk. Korábban a természetrajz—fizika, földrajz—matematika, kémia-biológia stb. szakos tanárképzősök hallgattak fakultatíve geológiát és a MAORT is ebből verbuválta geo-szakembereit, a geofizikusokat is, akik fizikusokból, gépészmérnökökből képeződtek, azaz képezték magukat. A fúró- és termelőmérnököknek szintén nagy tekintélyük volt, ami ugyancsak vállalati elismerésként (fizetés, lakás, kocsi, mozgásszabadság), részben a munkásoknál jelentkezett, hiszen a mérnök vette fel (bocsátotta el) a dolgozót, állapította meg bérét, tőle függött előmenetele, jutalma stb. Ebben az időben még nem volt fúrómérnök- vagy olajmérnökképzés. Az olajipar számára a bányamérnökök, gépészmérnökök, általános mérnökök ugyancsak autodidakta módon képezték magukat e speciális feladatok elvégzésére. A „mérnök úr" nagy hatalom volt az üzem, a vállalat területén. A MAORT-nál geológus is volt vezérigazgató (dr. Papp Simon) és bányamérnök is ült abban a székben (dr. Gyulay Zoltán). A geológusok és a fúrómérnökök között — mindmáig terjedően - bizonyos ellentét, feszültség tapasztalható. Ez nem az e foglalkozási ágakat művelők általános személyi sajátságaiból, hanem egész egyszerűen érdekellentétekből fakad. A fúrási szervet a gyorsan lefúrt méterteljesítmény után fizetik és premizálják, ezért a fúrási technológusok minél gyorsabb és folyamatosabb fúrási tevékenységre törekszenek. Ezt a törekvést „hivatalból" nehezítik a geológusok, akik az átharántolt földtani képződményekről minél több információt akarnak kapni, mely ezt a gyors fúrást lelassítja (magfúrások, karotázs-, hozammérések stb.). Mivel mindkét szakmabeli érdeke a gyorsaság és ez pénztárcába vágó rendezőelv, rendszerint az információszerzés szenved csorbát, ezáltal hatalmas (de e körön kívül eső) többletkiadásokat okozva (több fúrás, később, nem kellően reprodukálható földtani viszonyok stb.). Naponta megtartott egyeztető tanácskozások enyhítenek ezen az éles érdekkülönbségen, de megoldás majd az lesz, ha elismerést nyer és primátust is az a tény, hogy a kutatófúrást a tárgyidőszaki földtani-geofizikai ismeretek alapján megítélhetően az optimális helyre kell kitűzni, a fúrás célja, hogy információt szolgáltasson, a kutatásé, hogy szénhidrogén-telepeket fedezzen fel, és az információ-mennyiség növelésével jelentős fúrási volumen takarítható meg. De nagyon sokat jelent a fúrós-geológus viszony kialakulásánál az a körülmény, hogy milyen a szervezeti felépítés és milyenek az emberek, mint egyéniségek. Ha a fúrómérnök a főnök, a geológus a beosztott, nem vitás, kinek az akarata érvényesül. Ha a geológus ebben a felállásban az erősebb, jobban felkészült egyéniség, akkor is rengeteget kell vitatkoznia, a főnökét meggyőznie, és ez bizony fárasztó és háládatlan feladat, nem beszélve arról, hogy a tényleges kutatási munkától veszi el az energiát. Láttam, hallottam Kossuth-díjas főgeológust keservesen vitatkozni bizonyos információk megszerzése érdekében, és láttam és hallottam az