Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

— Jöjjön, addig sétáljunk egyet. Meséljen, mit csinálnak, hogy megy a munka! Beszéltem önfeledten a munkánkról, a törekvésekről, a problémákról, hogy nyár végére meg akarjuk nyitni a külfejtést és még sok mindenféléről szóltam. Emberekről, lakáskörülményekről lelkesen, harcosan, szenvedéllyel. Mint afféle fiatal, lelkes szakember. Bólogatott, helyeselt, nem szólt közbe csak kérdezett. Néhány perc alatt mindenről tudott. Embereim úgy intézték, hogy mindig ott legyen valamelyikük körülöttem. Ezt észre is vette és szóvá is tette. — Magát úgy őrzik itt, mint valami méhkirálynőt! — megpaskolta a hátam. De már készen is voltak, jó volt a kulcs, fényesre törölve adták volna vissza a sofőrnek. — Szalmási elvtárs — szólt Veres Vidor — a kulcsot itt hagyjuk az elvtársaknak, hátha megint meglazul a csavar. A sofőrnek megrándult a szája széle, szólni akart, de inkább hallgatott. Helyére tette a szerszámkészletet. — No, jó szerencsét elvtársak! — parolázott velem Veres Vidor. — Jó szerencsét! — köszöntünk kórusban — Köszönjük szépen! A Humber ajtajai bekattantak és pár másodperc múlva kis fekete doboz volt már az út szürke szalagján. — Remélem Vidos úr egy hétig nem mos kezet, mert egy valódi miniszterhelyettessel jattolt — szólt hozzám Fischer úr. — Hát persze — mondom én — tudja hogy van ez, Krisztus parancsára a püspök is megmossa a szegényházi öregek lábát, de azért mégiscsak ő a főnök. — Na látja Vidos úr, mi urak vagyunk, mi ezt nem kívánjuk, de azért, ha este a herendi kocsmában fizet egy kört, azt nem utasítjuk vissza. — Ebben maradunk. No, lóra emberek, mert lejár a káderlapunk és ma még nem csináltunk semmit — mondta Krajczer úr, a tapasztalt aknász. — A doktor úrnak jó napja volt és ha annyira erőlteti, engedjük meg neki, hogy este fizessen egy rundot. Elvégre nem minden nap kezel az ember egy miniszterhelyettessel. — Hát nem, az biztos, de még nem tudom, hogy egyébként mibe fog ez nekem kerülni. A tanulság az Fischer úr, hogy nem lehet tudni sohase, hogy kibe akad az ember. — Maga aztán már biztosan tudta kicsoda az illető, névjegyet is adott magának. Visszafoghatta volna a szöveget . . . — Fischer úr maga oktat engem? Mit mondott a sofőrnek?! — Nézze Vidos úr, — mit mondtam, mit mondtam? —, de én melós vagyok, nekem tehetnek egy szívességet. . . De magának jó lesz vigyázni, hacsak nem valami rettenetesen jó káder, mert akkor tehet amit akar, úgyis kiemelik. így ballagtunk ezzel az érettségizett álmelóssal, ezzel az én élő lelkiismeretemmel. — Majd lesz valahogy Vidos úr — érintette meg a vállam —, úgy még sohasem volt, hogy valahogyan ne lett volna. — Ez igaz! Két hét múlva éppen kinn vagyok a fúrásoknál, mikor a váltókocsival jött csoportból kiválik az egyik munkás és egy levelet nyújt át. — Most jött a délelőtti postával. A Liza mama küldi. A háziasszonyom. Ez a magáé — szólt — a minisztériumból jött. Forgattam a borítékot. Bánya- és Ener-