Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
IV. KI A NAGYOBB KUTYA?
got, barna bilgericsizmát viseltem és fejemen egy csodálatos rókaprém usanka díszlett, melyet nemrég hoztam Moszkvából. A fagyott, feltört út mellett az erdőszélen haladtam visszafelé, a dermedt avar ütemesen surrogott lépteim alatt. Éppen az járt a fejemben, hogyha itt a mélyben olaj és gáz lenne, milyen szép, a kerettyeihez hasonló lakótelepet építünk majd, belesimulva a lankák hajlataiba. Egyszer csak távolabb a nyiladékban egy sötét tömeg megmozdul, majd megáll. — Nocsak, — gondolom vadászészjárással — a vadak már megszokták a fúróberendezést, meg a szállítás zaját, újra a régi váltóikon közlekednek, talár még egy szép szarvascsapatot (rudlit) is láthatok. Egész jól kezdődik a nap! Óvatosabbra fogom lépteimet és az erdő takarásában húzódva haladok tovább. Közelebb érve látom ám, hogy a sötét tömeg nem állat, hanem egy ember. Biztosan favágó vagy erdőkerülő lesz, esetleg egy valamiért elszalajtott fiatal fúróslegény, aki igyekszik vissza a fúráshoz. De nem! Ez egy bekecses, csizmás, nagybajszú, villogó szemű, fekete hajú ember, fején hegyébe horpasztott fuvaroskalap, behajlított bal karján hosszúnyelű balta, feje kifelé fordítva, láthatóan frissen köszörült éllel. Már volt elég gyakorlatom benne, hogy felismerjem, ez egy cigányember. A balta a favágó, teknővájó foglalkozásra utalt, a ruházata pedig arra, hogy ez valami főember, vezető, nem közönséges „újmagyar", ahogy akkortájt hivatalosan nevezték őket. Odaérek. Elém áll, megböki kalapját és köszön. — Jóreggeet mérnek úúr! — így. — Jó reggelt! — felelem és mennék tovább. Elém áll ismét. — Egy pillanatra mérnek úúr, ha megengedi . . . Elém áll peckesen, bekecsét kigombolja, látom fémesen csillogó mellénygombjait, a zsebből kilógó dohányzacskó rojtjait. De azt is látom, hogy két oldalról még két-két ember kilép a bokrok takarásából és körülvesznek. Azok is cigányok, azoknál is balta, ugyanúgy a könyékhajlatban, csak a ruházatuk szegényesebb, szedett-vedett mikádó, pufajka, lódenkabát és a lábukon is vagy elnyűtt bakancsot, vagy gumicsizmát viselnek. Pillanatok alatt megértem, ezek a favágó cigányok bekerítettek és akarnak valamit. Fenyegető a „ráutaló" magatartásuk! Öten vannak, öt balta, én meg egyedül, fegyvertelenül. Hiába vagyok jó kondícióban, most ezek ellen itt nem sok az esélyem. Csak a filmekben van olyasmi, hogy a cingár idegen elbánik a helyi gazemberek robosztus alakjaival, még ha tízen vannak is. Mit csináljak? Mit tehetek egyáltalán? Igyekeznem kell lezserül és fölényesen viselkedni, de őket nem ingerelni, határoztam el. — Szóval mérnek úr, nagy baj van! — így a vajdaféle. — Mi a gond? — kérdezek vissza a tőlem telhető legnyugodtabban. — Baj van! — ismétli. — Mër' miveé le kell vetkőzni! Szépen dunántúliasan csengenek a nyílt és zárt e hangok. — Hát akkor vetkőzzön le! — csattanok fel, mert már tudom, miről van szó. — Ha kell, akkor nosza! Vetkőzzenek! — No nem nekünk, hanem magának! — bök felém mutatóujjával nyomatékosan. — Mër' miveé kellene a jó ruha, új ruha, mint égy falat kenyér, oszt nekünk nincs, magának még van!