Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg (MOIM Közleményei 24; Zalaegerszeg, 2005)

ELŐZMÉNYEK

amely szerint a Szovjetunió kidolgozta, és úgymond meghirdette a közös vállalkozást. Amikor külkereskedői körökben ismételten felmerült, hogy az építési munkáknak legalább egy részét - a csővezeték megépítését - vállalja el a szovjet fél, a kérésre rövid időn belül pozitív válasz érkezett. A szovjetek kemény feltételek mellett ugyan, de elvállalták a vonali rész megépítését. Miniszterelnök helyettesi levélváltással végleg pont került e kérdés végére, így az ügy visszafordíthatatlanná vált. Természetesen a csővezeték megépítését a szovjetek részére megfelelő módon kompenzálni kellett. Akkor még nem, de később, amikor megkaptuk a kiviteli tervekhez tartozó költségvetéseket, világossá vált, miért volt jó üzlet a szovjeteknek, pontosabban a szovjet Olaj- és Gázipari Üzemeket Építő Minisztériumnak a vonali rész átvállalása. Kiderült, hogy az említett minisztérium más országoknak is felajánlotta készségét a vonali rész megépítésére. A felkínált lehetőséggel a németek - akik bizonytalanok voltak saját képességeikben és erejükben - éltek oly módon, hogy a csővezetéki rész felének építését szintén a szovjetekre bízták. A csehszlovákok ugyancsak lemondtak szakaszukon a vonali rész építéséről. Döntésük oka az volt, hogy az orenburgi vezeték építésével egyidőben Csehszlovákiában meg kellett építeni azt a szintén nagy átmérőjű tranzitvezetéket, amelyen keresztül az orenburgi gáz eljuthatott Nyugat-Európa országaiba is. A két vezetékszakasz egyidejű építése nyilvánvalóan jelentősen meghaladta a csehszlovákok lehetőségeit A gázvezetékrendszer csővezetéki része építésének elmaradása új helyzetet teremtett. Építési feladatunk a hármas szakaszon a négy kompreszszorállomás és az üzemeltető személyzet részére szükséges lakóépületek, egyéb polgári és közüzemi létesítmények építésére szorítkozott. A szovjet beruházási rendszer szerint ugyanis egy adott településen, amelynek közelébe ipari létesítmény települt, rendszerint polgári létesítményeket (iskolát, kórházat, óvodát és más hasonló objektumokat) is kellett építeni. Bővíteni kellett a különböző közmüvek kapacitását is. Erre azért volt szükség, hogy a gázvezeték mentén elhelyezkedő falvak, vagy kisebb városok be tudják fogadni az üzemeltető személyzetet. 1975 májusában Moszkván keresztül repültem Tokióba. Mivel egész nap várakozni kellett a csatlakozásra, felhívtam Szorokint, a fentebb említett minisztérium miniszterhelyettesét. Jelezte, jó hogy hívtam, mert feltétlen