Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – olajbányászokkal a munkáról (MOIM Közleményei 13; Zalaegerszeg, 2001)

Dr. Tóth József

jártunk a háborúban, - és a negyedik után kerültem a hadapródiskolába. Ez Pécsett volt. Ott jártam az ötödiket, különben ez már szakosodott gyalogsági hadapródiskola volt. 1944-ben, amikor már közeledett a front, Sopronba vezényeltek, aztán onnan vittek bennünket kiképzésre Németországba. Azzal vittek ki bennünket Németországba, hogy ott egy gyors képzést kapunk és hamarosan, mint zászlósok mi fogjuk megállítani az oroszokat. Egészen messze Nyugat-Németországba Frankfurt am Main mellett egy kis faluba kerültünk. Itt magyar és német tisztek foglalkoztak velünk. Ez azzal a haszonnal járt, hogy jól megtanultuk a nyelvet. Akkor már megtörtént a partraszállás, és az amerikai-angol csapatok már közelítettek Németországhoz. Volt ott egy német őrnagy, a major Dörr, aki összehívta a német és magyar katonákat és egy nagy beszédet mondott, aminek az volt a lényege, hogy az utolsó csepp vérig kell harcolni. Mi a magyar tisztjeinknek köszönhetően kerültünk ki a bajból, mert egyszerűen megszöktettek bennünket onnan úgy, hogy egyik éjjel teljes menetfelszerelésben gyakorlatra indultunk, amit természetesen jelentettek a laktanyaparancsnoknak. így kimentünk és egyszerűen nem mentünk vissza. A tisztjeink kiszámították merre kell mennünk, hogy fogságba kerüljünk. Hosszan meneteltünk Dachauig, - ez mintegy 600 km - gyötrelmes menet volt. Csak éjszaka mentünk, mert nappal a vadászrepülők mindenre lőttek ami csak mozgott, lehetett az földjén dolgozó paraszt, vagy egy kocsi az úton. így nappal pihentünk, éjszaka mentünk. Egyik éjszakára, - már Bajorországban - egy tejüzem pajtájában helyeztek el bennünket, voltunk vagy 80-90-en. Ott több napra rendezkedtünk be. A gazdától, a tulajdonostól minden napra kaptunk fejenként 5 dkg vajat. Ez akkor nagy dolog volt. A másik kincs a gőz volt. Az üzemben volt kazán és így meg tudtunk szabadulni a tetveinktől Itt estünk aztán fogságba, mégpedig úgy, hogy a tisztjeink felsorakoztattak bennünket az üzem udvarán, bejött egy páncélos, kiszállt egy amerikai tiszt, - a mi tisztjeink közül többen jól beszéltek angolul, elmondták kik, mik vagyunk, körülnézett, kiosztotta a csokoládéadagokat és továbbment. így estünk fogságba. Ez 1945. április végén, gyakorlatilag a háború végén volt. Szóval szerencsénk volt. Úgy tartottuk el magunkat, hogy elmentünk dolgozni a környék parasztjaihoz, akik pénzt nem adtak, de na-