Horváth Róbert: Beszélgetések az olajiparról – vezetésről, iparvezetőkkel (MOIM Közleményei 10; Zalaegerszeg, 1999)

Szabó György

elmaradt, következésképp súlyos késést szenvedett az iparunk, amelynek a hátrányait igazán most szenvedjük. A 80-as évek közepétől, mint igazgató, majd később, amikor volt szerencsém vezérigazgató-helyettesnek lenni, még határozottabban kértem, - ha úgy tetszik ostoroztam a környezetemet, - hogy törjünk ki a nemzetközi porondra, de csak nagyon lassan világosodtak meg ezek a gondolatok. A kényelmesség a találó kifejezés erre a helyzetre, de reméljük, hogy még nem ment el a hajó. - Átkerültél a Fúrási Főosztályra, Ott mivel foglalkoztál? Tanácsadó voltam, amely státusz nagyon tetszett. Nekem, a 30-as éveit járó mérnöknek nagy megtiszteltetést jelentett és szívesen dolgoztam ebben a munkakörben. Az volt a sikerélményem, hogy meghallgatták a gondolataimat. A nagyok közelében mozogtam, azok környezetében, akik ma már bizonyos, hogy az olajipar említett csaknem két évszázados történelmének a legendás, kiemelkedő alakjai, mint Alliquander Ödön, Binder Béla, Falk Richárd, Gyulai Zoltán, Papp Simon, Szilas Pál. Büszke vagyok arra, hogy a sors kegyelméből volt szerencsém velük együtt működhetni. - Ebben az időszakban volt -e valamilyen szakmai területed ami különösebben érdekelt? Abban az időben - munkakörömnél fogva - elsősorban a mélyfúrási technológia foglalkoztatott. Az akkori hazai problémák vetekedtek a legbonyolultabb világméretű technológiai kérdésekkel. Tehát például amikor az Egyesült Államokbeli világrekord-fúrás mélyült a 70-es évek közepén, mi hasonló lyuktalpi nyomás- és hőmérsékletviszonyokkal küzdöttünk Budafán és Hódmezővásárhelyen is. A megoldandó technológiai feladatok nem voltak egyszerűbbek itthon, mint az USA-ban. Ezért alaposan el kellett merülni a nemzetközi irodalomban, ugyanakkor külföldön is odafigyeltek arra, hogy mi történik Magyarországon. Nagyon élénk nemzetközi szakmai eszmecsere folyt abban az időben. - A Fúrási Főosztályon a munkát meddig csináltad? Addig, amíg ki nem jutottam Líbiába. Szurovy Géza volt a tanszékvezető a Tripoli Egyetem Olajmérnöki Karán, amelyet ő szervezett meg az iraki tanszékalapítása után. Kitűnően felszerelt tanszék volt. Ő családi problémák miatt (fia „disszidált") nem dolgozhatott tovább. Ettől függetlenül ekkor már az én alkalmaztatásom - a szükséges pályázat és