Tamási Judit szerk.: Műemlékvédelem törvényi keretek között, Törvénytől törvényig, Történetek az intézményes műemlékvédelem 120 évéből (Budapest, 2001)

Pótolhatatlan veszteségünk, hogy a magyarországi kastélyok többsége a második világháború alatt és főleg után tönkrement, berendezésük és műgyűjteményeik nagyrészt szétszóródtak vagy megsemmisültek. Legtöbbjük nem a harcok során pusztult el, hanem a tervszerű vagy spontán rablásoknak, fosztogatásoknak, barbár pusztításoknak esett áldozatul. Amit az egykori tulajdonosok nem tudtak nyugatra menekíteni, abból először a német csapatok és a nyilasok hordtak el sok mindent. Majd a Vörös Hadseregnek a frontvonallal együtt haladó zsákmányszerző különítményei fosztották ki a kastélyokat. Számosat közülük orosz katonai parancsnokságnak, hadikórháznak, üdülőnek használtak, még 1946 végén is. Végül a helyi lakosság hordta szét a berendezés maradékát, sőt sok helyen a kastélyok építőanyagát is elbontotta. A bontást nemcsak az építőanyag-szerzés motiválta, hanem az sokszor a helyi politikai vezetés közreműködésével folyt. A kastélyok sorsát az Ideiglenes Nemzeti Kormány földbirtokreformról szóló 600/1945 M. E. sz. rendelete - amelyet az 1945. évi VI. törvénycikk emelt törvényerőre - pecsételte meg. A törvény értelmében köztulajdonba vették az 1000 holdon felüli birtokokat, és rendelkeztek a kastélyok elkobzásáról is, amelyek a földosztás során mint felesleges teher jelentkeztek. A háború végére mintegy 2000 kastély állt az országban, többnyire üresen. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága és a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosa igyekeztek megmenteni a Körmend, a Batthyány-Strattmannvárkastély, mint szovjet katonai parancsnokság Alcsút, József nádor kastélyának portikusza Alcsút, József nádor kastélya elhordás közben büki Szapáry-kastély kapuja A büki Szapáry-kastély díszterme