Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

SZEMLE - Csipkerózsika kastélya. Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai (Simon Zoltán)

hető ténynek a magyarázata, hogy a Magyarországon feltárt erődítmények (castrumok és castellumok) között sok esetben képtelenség különbséget felfedezni. A harmadik fejezet második része a késő középkori kastély problematikáját járja körül. Úgy tűnik, hogy az Anjou-korban új castellumok építésére - akárcsak a várak esetében - ritkán került sor. A régebbi castellumok jó része elpusztult, vagy új tulajdonos kezébe került. A kissé sommás megállapítás bizonyára tovább finomítható lesz az Anjou-kori írott források teljesebb közzététele után. Mindenesetre feltűnő, hogy éppen a forráskiadványok szempontjából sokkal kidolgozottabb Zsigmond-kor kezdetétől sokasodnak meg ugrásszerűen a castellumokra vonatkozó -, azonban korántsem csak újak építéséről tudósító - adatok. Meglepő az is, hogy ebben a korban szintén - akárcsak az Árpád-kor végén - a középbirtokosi réteg adja a kastélytulajdonosok zömét. Mindez felveti annak lehetőségét is, hogy a korábbi kastélyállomány zöme mégsem pusztult el az Anjou-korban. Annyi bizonyos, hogy a középkor végére nem maradt valamirevaló uradalom, melynek központjában ne állt volna valamilyen erődített lakóhely, még akkor is, ha az csak alkalmanként szolgált birtokosa szálláshelyéül. A kastély ezáltal a hatalom jelképe lett. Mint ilyen, a hatalmat megtestesítő „intézmény", a kastély presztízsnövelő hatása erősen megnőtt: a tényleges hatalom, vagy legalábbis a hatalom felé vezető út reprezentálásának eszközévé vált. A fennmaradt királyi engedélyekből az tűnik ki, hogy a castellum szó mögött továbbra is egy bizonyos erődítésformát kereshetünk. Néhány ponton viszont némileg tisztul a homály: az engedélyek egy része kitér az erődítés pontosabb részleteire is. A kor új követelményeinek megfelelően megjelennek az oldalazást lehetővé tevő, a körítőfal síkjából kiugró védőművek is. Több adatból kiviláglik viszont, hogy voltak olyan, egyszerűbb módon erődített lakóépületek, melyek nem minősültek castellumnak. A védőfalakon belül azonban továbbra is a legváltozatosabb formájú, méretű és alaprajzi elrendezésű épületek álltak. E korszak castellumainak belső épületeiről némileg több tudható, mint a korábbiakéiról, sőt egyes alaprajzi típusok is elkülöníthetőek. Közülük is jól körülhatárolhatóak a többszintes, téglány alaprajzú, hosszanti oldalukon toronnyal ellátott épületek. Mások viszont olyan alaprajzi változatosságot mutatnak, melyeknek alapján tipologizálás ma még nem lehetséges. Tornyokat - úgy tűnik - továbbra is előszeretettel emeltek a castellumokon belül, de kétséges marad, hogy lakták-e azokat, hiszen döntő többségükben bizonyíthatóan csatlakozott hozzájuk valamilyen lakóépület, bár némelyik toronyról is azt állítják a források, hogy tulajdonosa lakta őket. Mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy az erődített nemesi lakóhelyek erődítésének mértékét, a benne található épületek méreteit, számát és típusait döntően meghatározta a tulajdonos anyagi és társadalmi helyzete. A nemzetközi kitekintés legnagyobb tanulsága, hogy - mint számos más esetben a magyarországi középkori kastélyépítészet emlékei nem, vagy csak alig-alig vethetők össze a nyugat-európaiakkal, sokkalta közelebb állnak viszont Közép-Európa hasonló funkciót betöltő épületeihez. A tanulmánykötetet számos továbbra is nyitott, vagy éppen most felmerült kérdés zárja. Ezek után is rejtély, hogy mi volt pontosan az erődítésnek az a foka, amely egy castellumot castellummá minősített - szemben az egyszerű nemesi kúriával, illetve a várral. Szinte semmit nem tudunk a földesúri lakóhelyeket ellátó személyzetről, a gaz-