Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)
VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében
Összegezve az ezredforduló hozzátételét a palota építéstörténetéhez, megállapítható, hogy szellemében jobban igazodik a múlthoz, mint a jelenkorhoz. Megoldásai azonban vegyesen alkalmazzák az elmúlt évtizedek helyreállító gyakorlatát és az ettől eltérő, eredeti anyaggal is bánni merő rekonstrukciót. A szerkezetek hol simulnak a régi kor szelleméhez, és egyszerre tükrözik a konzervátori és rekonstruktiv szemléletet, hol merész ellenpontot képeznek ezekkel szemben, modern elemekkel hirdetve a kartéziánus engedményeket napjaink építészete iránt. Ebben az állapotában az épület jól jellemzi és képviseli korunk átmeneti, útkereső állapotát. Ezt az útkeresést támasztja alá az a tény is, hogy ez a következetlenség nem csak az elkészült alkotást jellemzi, hanem a róla megjelent kritikákat is. (Némely kritika nyilvánvaló politikai indíttatása pedig elkeserítő jel a jövő szakmai vitáira nézve.) További kérdés, hogy a hatósági működés jelenlegi rendszerében egyáltalán kialakulhat-e következetesen végigvitt koncepció a tervezői öncenzúra és a tervtanácsi állásfoglalások együttes és önmagukon belüli koherenciája nélkül. Az a tény, hogy teljesebbé vált az emlék, építészeti értelemben üdvözlendő. A magam részéről a létrehozott terek, szerkezetek, felületek hitelességét túlnyomórészt meggyőzőnek ítélem. Hogy eljuthat-e valaha is a teljesen kiegészített tömegformáig (bármilyen anyagból), az csak részben elméleti kérdés, részben pénzügyi is. Elméleti szempontból érdekes kísérlet lenne végiggondolni a teljes tömeg rekonstrukciójának lehetőségét. Ez már harminc éve (vagy akár száztíz) „benne van a levegőben", ahogy Virág Csaba és Pázmándi Margit terve is bizonyítja. Ennek a témának a kibontása azonban egy újabb lépés az „élő műemlék" fogalmának alkalmazhatósága terén, és még nem időszerű. Jelen írás ugyanis ennek a kísérleti fogalomnak a pontosabb meghatározását, paradigma-teremtő erejét teszi a gyakorlat próbakövére. Annyi mindenképpen kiderült róla, hogy képes koncepciót adni a tervezéshez éppúgy, mint a carták. Azt, hogy életrevaló lesz-e, majd az a képessége dönti el, hogy mennyire tudja a korábbi, széthullni látszó elméleti eredményeket re-integrálni e szerint az új nézőpont szerint. A 19. század jellegzetesen analitikus paradigma-alkotó magatartása a műemlékvédelemben - Reigl és Dvorak karizmatikus képviseletében -, a historikus érték fogalmán belül létrehozta a történeti érték és a régiség érték szétválasztását. E szétválasztás konfliktusa leplezetlenül nyilvánul meg a sokperiódusú épületek bemutatása során, ahogy erre Hajnóczy Gyula mutatott rá 1989-ben. 40 Ezt a konfliktust csupán kibővíti a modern kor építészeti hangjának megjelenése, de nem önmaga szüli azt. A carták tehát ezen paradigmán belül fogalmazták meg egységes és következetes szabályaikat. A szabályoknak megfelelni akaró helyreállításokat egyfelől a konzervátori magatartású, a források prioritását hangsúlyozó kutatók vették kritika alá, másfelől a rekonstrukció létjogosultságát elfogadók, akik a didaktikai és más elidegenítő gesztusok használatával a hely szellemét látták elveszni. Kétségtelen, hogy városléptékben a puszta egymásmellettiség, a történeti korok párhuzamos megjelenése természetes. Egy épületen belül viszont elvárható a formák egyfajta szintézise. Nem a „sosem-volt" állapot a zavaró, hanem az elemek együttműködésének hiánya. Az építész találékonyságától várják a szintézis megvalósítását, mely összhang azonban nagyon esetlegesen jön létre. A probléma gyökere tehát a paradigma előfeltevéseiből ered, ezért érdemes a kezdetektől újragondolni elméleti viszonyulásunkat a műemlékekhez.
