Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

köt a palota. Szubjektív véleményalkotásában a hitelesség kérdése azonban csak implicit módon merül fel. Ennek az épületek vonatkozásában az anyaghoz és kizárólag az anyaghoz kötött, tehát materiális hitelesség kategóriának az egyoldalú voltát már igyekeztem bizonyítani.

24 Egyfelől az épület és a műtárgy kategóriájának különbözőségére mutattam rá, másrészt azokra az immateriális vonatkozásokra (térszervezet, funkció, szellemi tartalmak) hívtam fel a figyelmet, melyek „éltetnek" egy épületet. Ehhez most annyit tennék csak hozzá, hogy kétségtelenül léteznek kőkonzerváló technológiák, melyekkel rövid távon már megoldható a kövek fagy védelme. Igaz, ezeket a kezeléseket pár évente ismételni kell ahhoz, hogy hatásuk hosszú távon megőrződjön. De azt a szilikonnal átitatott vagy átstrukturálódott kőfelszínt bizonyosan nem érinthette Mátyás király... Román András nem állítja egyértelműen, hogy a rekonstrukció hiteltelen, én inkább úgy érzem, hogy szükségtelennek tartja. Tehát szerinte sem a romok védelme, sem a múzeum bővítése nem indokol volumen-növekedést. Én már a palota térszervezetének és tömegének teljesebbé tételét is elegendő indoknak tartom ahhoz, hogy igazolja a bővítést. Tatai Mária hasonló nézőpontból értékeli a rekonstrukció tényét.

25 Felvázolja a műemlékes szakma jelen vitáit az „aszkétikus" tudományosság alapján álló carták körül. Rosszallása a rekonstrukció vonatkozásában csak annyiban nyilvánul meg, hogy ennek generálását elsősorban a szakmán kívüli - tehát nem tudományos -, posztmodern késztetések számlájára írja. Az épület elemzése során túlnyomórészt személyes érzéseit írja le, néhol szakmai érveket is mellé illesztve. A hitelesség körül zavarokat érez. A kiegészítéseket „díszletszerűnek", „hamis illúzió"-t keltő, „mímelések"-nek tartja. Az indoklásban felhívja a figyelmet arra, hogy a hiteles tér megteremtéséhez meghatározóak a térfalak „részletképzése, anyagai, színei is". Ezzel a megállapításával messzemenőkig egyetértek. Csak akkor nem értem, miért kifogásolja a díszudvar erős színeit, az emeleti loggia padlóját, melyeket eredeti minták alapján állítottak helyre. Számára ezek a hiteles részletek „bántóan mesterkéltek". Erre a zavaros hitelesség-szemléletre némiképp magyarázatot ad abban a gondolatban, ami cikke záró mondataiban fejt ki. „A rekonstruált művet akkor érezzük hitelesnek, ha segítségével szabadon építhetjük fel képzeletünkben elődeink nagyszerű világát. Ezt elérendő, a kartéziánus elveknek megfelelően, korunk „sajátos művészi" eszközeivel és technikájának felvállalásával kell alkotni. A kor hiteles képe ezek szerint csak képzeletben létezhet. Nos, teljességében, minden részletét tekintve ez valóban igaz. De az a következtetés, hogy ebbe az irányba egyáltalán ne tegyünk lépéseket, logikailag nem következik belőle. Más oldalról: az építészek számára mindig is felvetődik a kérdés: továbbépíteni vagy helyreállítani. Szerintem a kettő nem összetévesztendő. A modern elemektől ugyanis az épület átértelmeződik. Párhuzamba állítva egy aktuális színházművészeti dilemmával: van-e modem értelmezése Madáchnak, és ez mennyiben más az eddigiektől. Persze, ha én Madách korára vagyok kíváncsi... Tatai Mária számára evidencia, hogy a kor építésze a helyreállított műben önálló hangján szólaljon meg úgy, hogy közben újra alkossa a művet. E mögött az a jól ismert esztétikai alapállás jelenik meg, miszerint a művészet a valóság visszatükrözése, és ez a műemlékvédelemben sincs másképpen. Hát ha fel is tesszük, hogy nincs ez máskép-