Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

kétségtelenül izgalmasabb az itáliai reneszánsz elterjedésében élen járó Mátyás-kor. Ugyanakkor ez utóbbi átépítések az épület corpusát lényegében meghagyták, csak a változó ízlésnek megfelelően - bocsánat a profán hasonlatért - felvarrták a ráncait. A falakon kívül szinte az összes épületszerkezetet, így a nyíláskereteket is kicserélték. A díszudvar építészeti keretezéseként megépült a kerengő, továbbá beboltozták az épület két alsó szintjét. Ezekhez képest az épület funkcionális változásai, a helyiségek beosztásának megváltozása és funkcióváltozása építészetileg minimálisan érzékelhető módosulások. Összegezve az V. periódus átalakításait: az épület összképe és hangulata lényegesen megváltozott, de szinte jelképszerű az a szerves egymásra épülés és egymásmellettiség, ahogy a késő középkori rétegre a Quattrocento építészeti és művészeti világa rárétegződik. Emiatt az organikus egység miatt szinte elválaszthatatlan egymástól a két periódus, és a 16. század elejére ugyanannak az épületnek a kiteljesedett változata várja a történelmi folytatást. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy a helyreállító munkálatok megkezdésekor nem is állt rendelkezésre elegendő lelet, mely részletes képet adhatott volna Zsigmond palotájáról, hiszen az ebből a periódusból való elbontott szerkezetek jó részét betemették a díszudvar padozata alá, s számottevő feltárásuk csak 1952 októberétől indult el. Akárhonnan közelítsük is meg, a szerencsés döntés teljesen elfogadható és érthető az azóta eltelt idő távolából is. A felhasznált építőanyag, a tégla azonban már vitatható választás volt. A magyar helyreállítási gyakorlatban nagy hagyományokkal rendelkező tégla az ötvenes években már közel sem ugyanolyan jó minőségű, mint a 19. század végén volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy gyakorlatilag egy tél leforgása alatt szétfagyott az ebből készült falkorona. Möller zsámbéki helyreállítása kétségtelenül iskolát teremtett a téglakiegészítések használatában. A magyar műemlékvédelem ezt a helyreállítást, korát messze meghaladó, a kartéziánus elveket megelőlegező, progresszív magatartásként értékelte, amit az utókor igazolt. A kutatások azóta ennek a progresszivitásnak más karakterét hozták a felszínre.

9 Noha Möller gondolkodásában valóban kimutatható a konzervátori magatartás, mint új vonás a korábbi purista felfogáshoz képest, zsámbéki helyreállításába azonban talán mégsem képzelhetők bele mindazok a kartéziánus elméleti megfontolások, amelyeket az utókor tulajdonított neki. Ezt nem csak a korabeli dokumentumok látszanak igazolni, hanem a helyreállítás építészeti elemzése is.

10 Ebből kiviláglik, hogy Möller többféle szerepkörben alkalmazta a téglát. Legnagyobb tömegben szigorúan vett statikai állagbiztosítás céljából. Ezek a legsikerültebb megoldásai, mert néhol önálló esztétikai erővel rendelkeznek (ugyan semmi közük az eredeti formákhoz, például a diadalív oromfala esetében). A kevésbé sikerült, „sommás" megoldások az alaktanilag formált részek, például az ébredező modernizmus puritán formaszemlélete és az Athéni Carta azonban ezeket a megoldásokat is példaszerűvé avatta. A módszerek kritikai értékelése tehát nem történt meg, noha ma már nyilvánvaló, hogy pénzszűke diktálta szükségmegoldásokként keletkeztek. (Ugyanakkor Lux Kálmán - úgymond - közvetlen kötődésekkel is rendelkezett a zsámbéki megoldások irányában, hiszen 1934-től ő folytatta a helyreállítási munkákat. Talán jelent valamit az a tény is, hogy az „új részlet - életerő anyag" - kartéziánus elvének első ismert hazai említése éppen fia, Lux Géza dok-