Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

VITA - Daragó László: 20. századi építészeti gondolatok a visegrádi királyi palota helyreállításának történetében

tűnt a föld színéről - a 18. század közepén a fennálló romokat ugyanis elbontották, és volt, aki közben (a történeti források ellenére) még a létezését is kétségbe vonta -, ma ismét reprezentatív építményként áll előttünk. (1. ábra) A palota építéstörténetéről beszéltem, és nem véletlenül puszta létezéséről. Kísérletet teszek ugyanis arra, hogy a már említett cikkben általam javasolt „élő műemlék" fogalmat a gyakorlatban alkalmazzam. A korábban más értelemben használt kategória központi gondolata egy kísérletnek, mely egy megváltozott nézőpontból igyekszik szemlélni örökségünk eme monumentális tárgyi emlékeit. Ha sikeresnek és alkalmazhatónak bizonyul, akkor lehetőséget nyújt arra, hogy a most kibékíthetetlennek látszó ellenvélemények mégis egymáshoz igazodjanak. A műemlékvédelem és a történelemmel foglalkozó tudományok végső célját e munkahipotézisnek tekinthető gondolatban, a múlt reintegrálásában jelöltem meg. A legnagyobb integráló erővel, sajátszerűségei miatt, az építészet rendelkezik. A történelem folyamán a tárgyi kultúra nagyobb sűrűsödésű csomópontja volt, mely az ún. társművészetekkel együtt alkotott egységet. A palota építéstörténete során ez az egység még megvolt, pusztulása miatt azonban később elveszett, sőt puszta léte is feledésbe merült egy időre. A poraiból feltámadó műemlék akkor válik élővé, ha ez az egység helyreáll. Ezt pusztán gondolati síkon nem lehet véghezvinni. Példának okáért, ha egy zárt erkély konzolait egy kiállítási teremben elhelyezem, mint egy műtárgyat, akkor az egy környezetétől megfosztott fragmentum csupán, s vajmi keveset mond eredeti szerepéről. Divatos szemiotikai analógiával élve: csak egy szó vagy szótag egy szövegből. Viszont ha eredeti helyére kerül, újra értelmet nyer, és részt vesz egy nagyobb egység revitalizálásában, annak a kultúrának az újrateremtésében, mely létrehozta őt. Mivel az épület önmagában hordozza a gondolat és a forma egyesülésének komplex lehetőségét, a kultúra megtestesülésének is tekinthető. Ugyanakkor e komplex egységnek nem csak formai vonatkozásai vannak. Egy épület nem dísztárgy, lényegét nem csupán anyagba öntött formái, hanem az általuk körülzárt terek, s mindkettőjükhöz kötődő, nem materiális vonatkozások is alkotják. Immanens része - például rendeltetése, mely elválaszthatatlan lététől. További anyagi valóságán és használati értékén túl saját történetéből fakadó többlettartalmakkal is rendelkezik, bizonyos esetben jelképiséggel bír. Mindaddig él, míg fizikailag létezik, használják, és jelent valamit valakinek. Az épület tehát ezek szerint élő entitás, melynek utolsó életjelensége - biológiai definíciójával élve - a saját halála. Végzetét bármely összetevő elvesztése okozhatja. Ennek tükrében vajon minek tekinthető egy rom-emlék? Morfológiai szempontból: töredékes. Lényeges részletek vesztek el teljességéből, tehát torzó. Eredeti rendeltetését ellátni képtelen épületszerkezetek összessége, melyek töredékei nem eredeti helyükön találnak bemutatásra. Ezért még ami megmaradt, az is értelmetlen vagy néma, legroszszabb esetben félrebeszél. Sok szerkezetnek legfeljebb a lenyomata észlelhető - önmaga negatívja. A romokat eredeti rendeltetésükben képtelenség megtartani. A rom használata a legtöbb esetben romkertként, mint szabadtéri múzeum valósul meg. E kertben járva leginkább egy térképen érezhetjük magunkat, és térbeli, vizuális képzeletünkre van bízva, hogy mire emlékezünk, mire asszociálunk, vagy mit hívunk elő saját absztrakt virtuális valóságunkból. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a „valóság" annyiféle, ahány félék va-