F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2000/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2000)
KITEKINTÉS - Julián Esteban Chapapria: A spanyol építészeti örökség védelmének kezdetei (1844-1990) II.
legzetes latin-bizánci formák (le)egyszerűsítésével - a hozzáépítések megkülönböztetését. Ennek ellenére, az 1904 évi madridi Építészek Kongresszusa - néhány (elszigetelt) kritikai észrevétel ellenére - a restaurálások addig követett gyakorlatát -, azaz Smith és Cloquet besorolását követő, az épület eredeti stílusában való visszaállítását célként kitűző elvi álláspontját erősítette meg. A 19. század restaurálásai közül sajátos jelleggel bíró fejezetként említhetjük a spanyolországi muzulmán (mór) épületeken végrehajtott beavatkozásokat. Az igaz, hogy már a század első évtizedeitől kezdve folytak restaurálási munkák olyan jelentős épületeken, mint a granadai Alhambra vagy a sevillai Alcázar, ám azokat minden esetben az építészetükben felfedezni vélt festőiség és egzotikum jellemezte. (12-15. ábra) A század utolsó két évtizedében, amikor az építészeknek szembe kellett nézniük e műemlékek pusztulásával - annak ellenére, hogy ekkorra már létezett egy restaurálási „módszertan" - még nem voltak birtokában egy rendszerezett ismeretanyagnak, melyre támaszkodva az említett épületek restaurálását az „eredeti" stiláris jellemzők figyelembevételével el tudták volna végezni. A spanyolországi muzulmán építészet időbeni rendszerezése tulajdonképpen a restaurálásokkal párhuzamosan, részben azok tanulságaira támaszkodva született meg. Végeredményben a történelmi reflekszió, az építészeti restaurálás és a neo-muzulmán kreativitás összefonódása a századvégi polgári kultúra kellemes színfoltja lett. Amíg a keresztény középkor régészete erős hagyományt volt képes teremteni, addig a spanyolországi muzulmán építészet- és művészettörténet lemaradása számottevő volt. A muzulmán építészet rendszerezését és értékelését nemcsak a gyakori terminológiai zűrzavar akadályozta, hanem a muzulmán művészet különböző stílusainak összekeverése is, mely tévedés nem volt ritka még ugyanazon (a kalifátusi, az almoravidák, az almohadok, a nazarí vagy a mudéjar) korszakon belül sem. Ez a lehetetlen állapot egészen a 20. század elejéig tartott, amikor is olyan jelentős építészek és történészek, mint Leopoldo Torres Balbás, Vincente Lampérez y Romea vagy Manuel Gómez Moreno sikerrel birkóztak meg a problémával. Az Akadémia viszonyát a muzulmán művészethez a 19. század folyamán kezdetben a tartózkodás jellemezte. Ebben a kontaktusban meghatározó jelentőséggel bírt José Amador de los Ríos 1859-ben felolvasott „A mudéjar stílus az építészetben" című előadása, valamint a granadai Francisco Enríquez y Ferrer ugyanebben az évben „Az arab építészet eredetisége" címmel mondott beszéde, amelyben ez utóbbi szerző védelmébe vette a muzulmánok által kifejlesztett építészeti rendszert. A muzulmán épületeken található dekorációt az „épület szükségszerű és természetes velejárója"-ként értelmezte. Véleménye szerint az anyagok kiválasztását mindig is a felhasználás sajátosságai határozták meg. Juan Facundo Riano, a granadai arab-tanszék vezetője volt az, aki „Az arab építészet eredete, fejlődése és virágzása a 11-12. században" című akadémiai székfoglalójában hozzájárult egy olyan történelmi módszer megalapozásához, amely a régészeti pozitívizmus premisszáin nyugodott. Végezetül Adolfo Fernandez Casanova 1892-es akadémiai székfoglalóját említjük meg, amelynek tematikáját a felolvasó a Giralda restaurálásával eltöltött négy év során felhalmozott gyakorlati adatokra támaszkodva építette fel. Éppen ez az iszlám építészetre átdolgozott - Enriquez és Riano által is védelmezett - racionalista régészeti álláspont volt az, amely vezérfonalként vonult végig
