F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

MŰHELY - Buzás Gergely: A múlt rekonstruálása avagy a tudós felelőssége

ri és középkori városrész maradványait markoltatja ki. De nincs jobb helyzetben ma nálunk a múzeológia sem: egy évszázada még, a honfoglalás millenniumán, az egész országnak természetesnek tűnt, hogy a megemlékezések középpontjában egy monumentális történeti kiállítás álljon, ma az államalapítás millenniumán, mikor az utolsó utáni pillanatban az illetékesek kiírták az ünnepi rendezvényekre a pályázatot, a kiállítást, mint megpályázható műfajt egyszerűen kifelejtették belőle, és amikor pótlólag mégis hozzácsatolták, akkor is megdöbbentően csekély költségkeretet biztosítottak számára. Észre kellene vennünk, hogy a világ körülöttünk értetlenül figyeli vitáinkat, és ezért elfordul az általunk védelmezni kívánt értékektől is. Látva a sorozatos, sokszor éppen tulajdonosaik által elkövetett műemlék- és műtárgyrongálásokat, látva a kiállításokon és a műemléki romok között tanácstalanul bolyongó, és a múzeumokba talán soha vissza nem térő látogatókat, akik ezután múltjukat rockoperák, hollywoodi filmek vagy számítógépes játékok áltörténelem-meséiben fogják inkább keresni, erkölcsi kötelességünk cselekedni, hogy megvédjük a múlt valódi értékeit, és megvédjük az embereket a mesék hazugságaitól. Akár tetszik, akár nem, nekünk valóban a film-mesék színes és izgalmas világával kell versenyre kelnünk. Valójában korántsem reménytelen ez a verseny, hiszen a valóság mindig színesebb és izgalmasabb a mesénél, és az embereket is sokkal inkább izgatja az igazság. Csakhogy ehhez az igazságot úgy kell bemutatni, hogy az eljusson hozzájuk. Márpedig az utóbbi évek változásai alapvetően megváltoztatták az emberek ismeretszerzési módszereit. Korszakunk sokkal vizuálisabb beállítottságúvá vált, és ez a változás nem maradt hatástalan a tudomány világára sem. A kutatók új témákat, új kérdéseket fedeztek fel a régészetben és a művészettörténetben. Ha az ember veszi a fáradságot, és végiglapozza egy-egy tekintélyes művészettörténeti-régészeti folyóirat (pl. a Bulletin Monumental) utóbbi 30-40 évfolyamát, megdöbbentő változási folyamatokra lesz figyelmes. A 60-as, 70-es évek alig, vagy csak egy-két rossz fotóval illusztrált, jobbára stíluskritikai kérdéseket boncolgató tanulmányainak helyét a 80-as, 90-es évekre elfoglalták a felmérésekkel, rekonstrukciós rajzokkal illusztrált épületmonográfiák, épület-, kőszerkezet- és műtárgyrekonstrukciók. Ezt a vizuális megközelítésmódot tíz évvel ezelőtt egy konferencia vitáján, egy kiváló művészettörténész professzor - mint egy akkor kezdő művészettörténész nemzedék módszerét - nem titkolt pejoratív hangsúllyal „historizálásnak" titulálta. Ugyanez, a jelző a minap tűnt fel újra, a jelenleg folyó visegrádi palota-helyreállítás egyik kritikusánál. Vajon helyes-e ezeket az ízig-vérig 20. század végi jelenségeket egy 19. század végi stílus nevével illetni? Aligha. A historizmus - a stíluskategória eredeti értelmében egy történeti stílusban alkot újat, lehetőleg jobbat, azaz stílustisztábbat, mint az eredeti, amelyet könnyű szívvel akár fel is áldozott az új érdekében. Nem a részletek és formák megismerése, hanem a múlt szellemének adaptálása volt a célja. A historizmus nem elégedett meg egy, a saját kronológiai határai között létező múlttal, hanem egybe kívánta olvasztani a jelennel. A 20. század vége, amely megismerte az egymás mellett, önállóan létező virtuális valóságok világát, már nem érzi kényszerét a múlt adaptálásának, a modern életbe való bevonásának. Ezért nem kényszerül arra, hogy a saját modern igényei számára hiányzó elemeket a múlt „szellemében" kitalálja, és a múlt kényelmetlen maradványait eltüntesse az útjából. Viszont ennek köszönhetően lehetősége van arra, hogy ideák helyett földhözragadt módon, apró kődarabokból, falcsonkokból, fest-