F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)

KIÁLLÍTÁS - Bibó István: Klasszicista kúriák Dabason

KIÁLLÍTÁS 145 Bibó István KLASSZICISTA KÚRIÁK DABASON* A klasszicizmus - másutt szokásos kifejezéssel neoklasszicizmus - mint stíluskorszak nem tartozik az ismert és kedvelt korszakok közé; és a közfelfogásban is sokkal kevésbé része az úgynevezett általános műveltségnek, mint akár az ókor, akár a középkor művészete. Az átlagember, ha turistaként utazik, általában nem e korszak emlékeit keresi; ha a „művelt nagyközönséghez" tartozónak érzi magát és múzeumban találkozik a klasszicizmussal, majdnem biztos, hogy annak festészetét és szobrászatát jellegtelennek, erőtlennek, utánérzés-szerűnek találja. S kétségtelen, hogy e stíluskorszak legerőteljesebb művészeti ága, az építészet is csak a legnagyobb szabású és legmonumentálisabb műveiben gyakorol vonzóerőt a művelt nagyközönségre, s elsősorban ott, ahol egységes és nagyszabású tervek alapján egész városképi együttesek születtek a klasszicizmusban (Párizs, Karlsruhe, Szentpétervár stb.). Miért csinálunk mégis kiállítást egy Pest környéki, alföldinek is nevezhető község múlt századi - a stílus nagy példáihoz képest kicsit késői és provinciális - klasszicista épületeiből? Miért fordítjuk figyelmünket ilyen emlékek felé? Ha bevalljuk, hogy elfogultan szemléljük őket, azt mondhatjuk: mert ezek a mieink, és szépek, sőt gyönyörűek. Minél vidékiesebbek (mondhatnám így is: mennél bumfordiabbak), annál inkább. És egyébként is: jogunk van szépnek látni őket. Ha tárgyilagosan igyekszünk közelíteni hozzájuk, akkor szárazon azt válaszolhatjuk: azért érdemes összegyűjteni és tanulmányozni őket, mert - ugyanúgy, mint a szerencsésebb történelmű, zavartalanabb fejlődésű, gazdag országok monumentális emlékei - ezek a szerényebb épületek is rengeteget elmondanak saját korukról. Ha tehát fontos számunkra a múltunk, akkor a benne született műalkotások megítéléséhez nem az egyetemes művészethez viszonyított színvonaluk az egyetlen mérce. Engem azonban mindkét válasz kielégítetlenül hagy: a vegytiszta elfogultságot éppúgy nem szívesen vállalom, mint a távolságtartó tárgyilagosságot. Az elfogultság és tárgyilagosság a közvélekedés szerint kizárja egymást olyan esetben, amikor a szemlélő, a vizsgáló személyesen és egzisztenciálisan érintett. Meggyőződésem szerint mégis létezik „közös nevező"; ennek az összekapcsolásnak azonban feltételei vannak. Erre a lehetőségre, illetve ezekre a feltételekre szeretném felhívni a figyelmet. Ha az elfogultságot nem a kisebbségi érzés, vagy - ami lényegében ugyanaz, hiszen kompenzálás - a túlzott önértékelés váltja ki, hanem valódi szeretet a tárgy - ez esetben a műemlékek egy csoportja, a kisnemesi kúriák - iránt, a tárgyilagosság pedig nem a hűvös távolságtartást jelenti, hanem a közelség vállalásának erősen kritikus, sőt önkri* Az OMvH Pincegalériájában rendezett kiállítás 1999. szeptember 6-án elhangzott megnyitóbeszéde. A kiállítást rendezte: Klaniczay Péter, a bemutatott kúriák anyagát válogatta és feldolgozta: Kerekes László és Tapodi Katalin.