F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1995/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1995)

KITEKINTÉS - Interjú Thomas Kellmannal, az Alsó-szászországi Műemlékvédelmi Intézet területi felügyelőjével (Készítette F. Mentényi Klára)

korláta ellentétes jellegű, bár már közeledik egymáshoz. Egy német műemlékvédő számára egy jól sikerült állagmegóvás a látszólag érintetlen építészeti emlék soha el nem ért ideálja kellene legyen. Magyarországon csak a műemlékes építész hozza létre a műemléket a helyreállítási folyamat során, amikor is beavatkozásai révén, mint egy időgép, feloldja a történeti kontinuitást. Csupán egy másik korszak „mozgó díszletei", amelyeket - elidegenítő hatást érve el ezzel - az építész varázsolt elő, tárják fel a műemléki jelleget: „Lássátok sebeimet, én egy műemlék vagyok." Mindazonáltal a területi felügyelőkkel folytatott beszélgetések és utalások nagyfokú azonosságra is rávilágítottak. Mi a véleménye, hogyan tükröződnek a falkutatás illetve régészeti ásatás révén feltárt értékek a magyarországi műemlék helyreállításokban? Milyen Ön által látott épületeket emelne ki ebből a szempontból? Lát-e különbséget a 20-25 évvel ezelőtt tervezett és a manapság, illetve a közelmúltban elkészült műemlékhelyreállítások között? - Olyasvalaki, akinek a szeme egyszer már érzékennyé vált a feltárt és rekonstruált építési fázisokra, Magyarországon átutazván talán túl gyorsan is megerősítve érezheti magát abban a feltételezésében, hogy az itteni műemlékvédelem számára a középkori és a kora újkori stíluskorszakok kutatása kiemelkedő jelentőséggel bír. Sőt időnként a látottakban csupán ennek az egyik cselekvési motivációnak az önmaga megértetésére irányuló egyoldalú törekvése jutott kifejezésre. Az utolsó történeti építési állapot elfogadását szemlátomást rögtön megtagadják, mihelyt egy régebbi építési réteg gyanúja csak felmerül. A műemlékvédelmi tevékenység legitimációjának eme formája azonban a területi felügyelők által űzött gyakorlati műemlékvédelemben, különösen a 19. századi városi központokban, bizonyára mégis inkább alárendelt jelentőségű. Az épület állagát szétdúló vasbetonnal történő kiegészítés már a 70-es években átadta helyét a fával és téglával végzett, így inkább visszafordítható helyreállításoknak. Még ha a fiatalabb kollegák az esztétikai összbenyomásra nagyobb figyelmet fordítanak is, az építészeti emlék értelmezésére és didaktikus bemutatására irányuló alapvető törekvés továbbra is láthatóan változatlan marad. A műemlékből kitépett leletek napfényre kell hogy kerüljenek; a dokumentáció és a publikáció akaratlanul is háttérbe szorul. A zömében az utóbbi évtizedekben feltárt középkori falképek újra fényt vetnek egy már régen letűntnek hitt időszakra. A feltárt felületek szemmel láthatólag jelentkező károsodásai azonban összehasonlíthatatlanul nagyobbnak bizonyulnának, ha a helyiség klímájának bosszantó problémáit még az is tetézné, hogy a templomokba beszerelik a fűtést. Mégis van-e jogunk ahhoz, hogy korunk túlságosan is intenzív kutatói érdeklődése révén elvegyük az utánunk jövő generációktól egy pusztítást nem okozó vizsgálat és egy ellenőrizhető feltárás lehetőségét. A feltárás soha nem lehet öncél. A helyreállítás, a rekonstrukció, a minta nyomán történő újraalkotás és a másolat csak egyedi esetekben képzelhető el segédeszközként. Fentieket természetesen németországi tapasztalataim birtokában mondom, ahol mind a mai napig előfordul, hogy az eredeti épületállományt gondolkodás nélkül elpusztítják. Az utóbbi időszak magyar épületkutatásának rendkívüli lehetőségei és eredményei miatt irigység szól belőlem. Szisztematikusan és magas tudományos