F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Hoppe László: Késő gótikus méretrend Hans Hammer vázlatkönyvéből

hosszával. Utóbbi esetek azért fontosak, mert rávilágítanak a középkori tervezéstechnikának arra a tulajdonságára, hogy tetszőleges abszolút mérethez tud igazodni akkor is, ha a bővítés építői sem a meglévő épület méreteit meghatározó összefüggéseket, sem az eredetileg alkalmazott mértékegységeket nem ismerik. A középkorban már léteztek szabályozott mértékegységrendszerek.

11 Általában országos-szokásos, királyi és helyi (városi, tartományi), továbbá speciális, egyes szakmákhoz kapcsolódó (például bánya-, erdő-) mértékek voltak járatosak, ezek használatát gyakran rendeletek is előírták. Mindamellett ebből még nem lehet az építészetre vonatkozó messzemenő következtetéseket levonni. A mértékrendeletek célja ugyanis elsősorban jogi ügyletek szabályozása volt. Kötelezően előírhatták például a boltosok által használandó mértékeket, ezekről a városházán etalont tartottak, a kereskedőket pedig rendszeresen ellenőrizték. Hasonlóan kötelező mértékeket használtak a földek és telkek kimérésénél is.

12 Mindezen esetekben elsőrendű anyagi érdek volt a hiteles, pontos mérés. A hatóságok elvileg megszabhatták volna az építkezéseken használandó mértékegységeket is, ennek azonban nem sok gyakorlati jelentősége lett volna. Ha a telek nagysága és az épület befoglaló méretei adottak, akkor az építkezés költségei nem függnek a kivitelezés során használt mértékegységtől, a műszaki megoldások részleteitől, a munkát pedig munkaidőben, illetve a beépített anyagok természetes mértékében számolták el.

13 Magát az építtetőt tulajdonképpen nem is érdeklik a megvalósítás technikai részletei, amíg a szerződés egyéb feltételei teljesülnek, és az elkészült épület megfelel a vele szemben támasztott anyagi és szellemi, reprezentatív igényeknek, továbbá a közösségi (városi) érdek is csak azt írja elő, hogy az épület fő befoglaló méreteiben és díszítésében illeszkedjék környezetébe. A megoldás módjában tehát az építész szabad kezet kaphat. A középkori mesterek és építőműhelyek gyakran vándoroltak. Erre kényszerítette őket az a tény, hogy egy-egy építkezés befejezése után gyakran nem akadt a helyszínen több munkalehetőség, ilyenkor a műhely lehetőleg egyben, szerkezetét és személyzetét megtartva telepedett át az új munkahelyre. Az építészek tanulmányaihoz is hozzátartozott, hogy minél több helyet megismerjenek, és ott munkát végezzenek.

14 Valószínűleg nem szívesen tanulták volna meg minden egyes város szabályzatát, feltehető, hogy bárhová is mentek, igyekeztek saját megszokott gyakorlatukat, mértékeiket, ezzel együtt saját mérő- és kitűző eszközeiket használni (2.ábra), talán előre elkészített sablonjaikat is magukkal vinni. A középkori építészettörténeti kutatások egyik sarkalatos pontja a tervező által használt mértékegység felderítése. Éppen a fent elmondottak alapján feltételezhető ugyanis, hogy egy műhely vagy mester lehetőleg saját mértékegységeit használta akkor is, amikor más vidéken dolgozott. Ha tehát sikerül megállapítani, hogy mekkora volt az épület tervezésénél használt mértékegység, és azt egyeztetni lehet egy bizonyított, létező helyi mértékkel, akkor sejthető, hogy a mester az illető vidékről származott, vagy legalábbis építőtudását ott szerezte. Sajnos a kielemezhető emlékek száma, különösen Magyarországon igen csekély, így a hazai vizsgálatok egyelőre nem sok eredménnyel jártak. A gótikus kori Buda polgári építészetében Czagány István végezte el az elemzést.

15 Kb. 70 építészeti részleten sikerült meghatároznia a láb méretét, és ezek legalább 18 félék, mindez háromszáz éves távlatban elosztva. A