F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

Beszámoló az Europa Nostra/IBI közgyűléséről és nyílt napjáról (Muszikné Faltin Vera) - „A temetők művészete — konferencia és kiállítás Wroclawban" (Lővei Pál)

zett meg, a kínai temetőket bemutatni kívánó lengyel kollega sem, így a nem zsidókeresztény kultúrkör a konferencián - egyébként a szervezők akarata és erőfeszítései ellenére - semmilyen képviseletet nem nyert. Ahogy a rendezvény címe is mutatta, nem kizárólag műemléki kérdésekről esett szó, a támogatók között az ICOMOS-on és lengyel műemlékvédelmi, tudományos és társadalmi szervezeteken kívül ott volt az UNESCO is. A Wroclawi Építészeti Múzeum nemcsak a helyet adta, de a szervezés oroszlánrészét is elvégezte Olgierd Czerner igazgató vezetésével. A lebonyolítás mind pontosságát, mind szakszerűségét és technikai megvalósítását tekintve kifogástalan volt, ráadásul nagyfokú vendéglátói kedvességgel párosult. A témakör tágasságát jelezte, hogy építészeken, művészettörténészeken, restaurátorokon, történészeken kívül még egy-egy irodalomtörténész és gépészmérnök is szerepelt az előadók sorában. Egyedül a néprajzosok távolmaradása tűnt föl, aminek következtében az előadásokról szinte teljesen és a kiállításról is jórészt hiányzott a falvak temetőinek emlékanyaga. A bevezető előadást „A temető mint kulturális szöveg" címmel Jacek Kolbuszewski irodalomtörténész tartotta. A temetőt, mint jelenséget absztrakt struktúraként elemezte. A sírjelek együtt egy kulturális jelzésrendszert alkotnak (együtt a többi temetői létesítménnyel - kerítés, kapu, ravatalozó, kápolna, krematórium), amely úgy olvasható, mint egy emlékkönyv szövege. Ez a „szöveg" mindig hagyományőrző, mindig konzervatív - ami az én olvasatomban azt (is) jelenti, hogy a temető nagyon is alkalmas forrás a történeti múlt fontos társadalmi-kulturális folyamatainak értelmezéséhez, csak meg kell tanulni benne olvasni. Az olvasás a kopott szövegek elolvasását is jelenti, de értelmes kérdések feltevését és az elolvasott szövegek alapján történő megválaszolását is. Ahhoz azonban, hogy legyen mit olvasni, meg kell őrizni a temetőket, mert bennük az olvasás (a dokumentálás és az elemzés) egyelőre jóval lassabban folyik világszerte, mint a pusztulásuk. Ez már a műemlékvédelem kérdéskörébe (is) tartozik, amellyel a bevezető előadás még nem foglalkozott, a konferencia további részei és a kiállítás jelentős része viszont már igen. A főrendező Czerner professzor, aki 1990-93 között az ICOMOS egyik alelnöki posztját is betöltötte, a konferencia létrejöttéről és céljairól beszélt. Az ICOMOS figyelmét a temetők problémájára az a tény hívta fel, hogy Svédország és Litvánia egy-egy temető felvételét kezdeményezte a világörökség listájára, és a döntés meghozatalához a tágabb összefüggések feltárása, más szóba jöhető temetők számbavétele is szükségesnek látszott. Végignézve a világörökség jegyzékét, kiderült, hogy azon ókori nekropoliszok már szerepelnek (az egyiptomi Gizeh és Theba, a tuniszi pun Kerkuene), más temetők pedig védett emlékek egy területileg behatárolt csoportjához tartozóan kerültek már fel a listára (a prágai és Krakkó-kazimierzi zsidó temetők, a pisai Campo Santo). A rendezvény szervezői ezernél több meghívót küldtek szét az UNESCO és az ICOMOS szerveinek, műemléki hivataloknak, közismert temetők kezelőinek és temetőkkel foglalkozó szakembereknek. A nagy távolság, a különböző vallási előírások, helyenként az érdektelenség számlájára írható, hogy végül a már említett földrajzi korlátok között valósult meg a rendezvény. (Meg kell jegyezni, hogy a nagyszámú előadás így is kimerítő volt, és időt „kellett" szakítani a kiállítá-