F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

szet megváltozott jellege azt eredményezte, hogy a múltat teljesen más szemmel nézzük. A ténylegesen fennálló alaposabb ismeretéből új történeti felismerések sarjadtak, s mindez nem sekélyes pozitivizmus csupán. A föntiek fényében lehangoló a tudat, hogy egy mégoly gondos építészeti restaurálás is tetemes veszteségekkel jár. A büszkén felmutatott, sikerként elkönyvelt restaurálások, amelyek egy kiglancolt történelmi épületet állítanak elénk, hamar kedvét szegik az embernek, ha ismerte a megelőző állapotokat és azok történeti szempontból sokkalta ékesszólóbb beszédességét. Az a német nyelvterületen, különösen pedig Németországban gyakori tendenciaszerű jelenség, hogy a restaurálás során nem csak állagmegóvást végeznek, hanem a történelmi épületeket a korukkal járó patinától is megfosztják és megjelenésükben újjá teszik, nem értékelhető másként, mint a műemlékvédelemnek a közvélemény nyomására történő megtagadásaként. Más országokban sokkalta elővigyázatosabbak e tekintetben - elkövetnek viszont más súlyos hibákat: Közép- és Dél-Itáliában például eltávolítják a középkori (főleg a román kori) templomok barokk rétegeit, a Toulouse-i Saint Sernin-ben a vakolatot, illetve az Amiens-i katedrális immáron csillogó-villogó szentélyében a régi festésnyomokat - ott, ahol a középkori fuga-festés a 19. századi restaurálások ellenére egészen a legutóbbi tisztításig megmaradt. És mikor hördül fel végre a szakma a reimsi katedrális son-et-lumiere rendezvényei láttán? Tudom, németként pont Reimsszel kapcsolatban rendkívül óvatosnak kellene lennem. Ott azonban - egy fikarcnyit sem törődve ezen egyedülálló tér esztétikai összhatásával - közvetlenül a trifórium alá nehéz szekrényeket szereltek fel, amelyekben az előadásokon használt nagydarab képek találhatók feltekercselve. A példákat tetszés szerint lehetne szaporítani. Döntő jelentőségű a kérdés, hogy mi történik eközben eredeti tárgyainkkal. Mi pedig szótlanul eltűrjük, hogy még a kiemelkedő műemlékekkel is folyvást manipuláljanak. Nem lehet nem észrevenni, hogy a művészettörténet mint egyetemi diszciplína igencsak magára hagyja a műemlékvédelmet a maga problémáival. így van ez a föntebb említett akut kérdések esetében, melyek a műemlékek veszélyeztetettségével és azok önmagukból való kiforgatásával kapcsolatosak; ez érvényes fogalmuk elméleti meghatározására; s végül ez jellemzi a mindezidáig figyelemre nem méltatott műemlék-típusok feldolgozását is. A műemlékvédelemnek már jóval a művészettörténet előtt fel kellett vállalnia a szecessziót és az eklektikát, éppúgy, mint újabban az '50-es évek építészetét, amelyet egyre több veszély fenyeget, nem utolsósorban az energiatakarékosság okán elhelyezett utólagos burkolatok vagy a megváltozott közízlés miatt. A legújabb nosztalgia-hullám e téren gyorsabban reagált, mint a tudomány. Milyen praktikus tanulságok vonhatók hát le ebből a talán túl vázlatos, ámde egészében mégiscsak negatív kicsengésű látleletből? Gyorsan semmit sem változtathatunk meg alapjaiban, de legalább megpróbálni meg lehetne. Amire általánosan szükség volna, az egy kritikus partneri viszony, amely a felek teljes egyenrangúságán alapul. Ennek előfeltétele egymás problémáinak kölcsönös megértése, valamint az, hogy a felek képesek legyenek bírálni egymást és elfogadni egymástól a bírála-