F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

Michael Kühlenthal: A REGENSBURGI DÓM RESTAURÁLÁSA: RÉGÉSZET, ÉPÜLETKUTATÁS, A FESTÉSMARADVÁNYOK VIZSGÁLATA

— lényegében a monumentális architektúrának juttattak vezető szerepet. Az 1911es restaurálás csak a belső tér színhatását, nevezetesen a mindaddig megőrzött, 1697 körül készült kifestést változtatta meg, mégpedig oly módon, hogy ezáltal — részlegesen — korábbi festésrétegek is láthatóvá váltak. A restaurátori beavatkozás mértékét tehát történelmi adottságok határozták meg. Az a múltban lejátszódott folyamat, amely csak a monumentális architektúra kifejezőértékét hagyta változatlanul, többé nem volt már visszafordítható. A gótikus és a barokk berendezés nagy része már odalett. Utóbbinak csak néhány darabja maradt fenn, amelyek a barokk kifestés rekonstrukcióját nem tették indokolttá. A barokk, miként ezt 17. és 18. századi képi források is tanúsítják, a gótikus architektúrát nem csak annak újrafestésével adaptálta saját céljaihoz és ízléséhez, hanem a gótikus lettnert felváltó, fehérre festett énekeskarzatokkal is, továbbá egy aranyozott, kovácsoltvas ráccsal, számos oltárral, nagyméretű festményekkel, valamint az élénk színű drapériákkal. A barokkban a templomtér hatásának meghatározó elemeit a berendezés szolgáltatta, amely áldozatul esett a 19. századi purista restaurálásnak. Technikai képtelenség volt visszaadni a gótikus térnek eredeti színességét, mivel a hajdanában fehér, puszta mészkőfelületek eredeti állapotát az őket évszázadokon keresztül elfedő barokk kifestések miatt már nem lehetett visszaállítani. A gótikus színhatás rekonstrukciója — amelynek még a barokk berendezés megmaradt darabjaival is számolnia kellett — csak egy újabb fehér átmeszeléssel lett volna megoldható, ami egyben az eredeti intenciók és így az épület történelmének meghamisítását jelentette volna. A színesség bármiféle rekonstrukciója oly módon alakította volna át a belső tér képét, hogy az valamennyi történeti állapotnak csupán a torzóját lett volna képes visszaadni. Az a tény, hogy a megőrzés, és nem a megváltoztatás vagy a visszaállítás mellett döntöttünk, az nem bátorságunk hiányából, hanem felelősségünkből fakadt, felelősségünkből a történeti hagyomány, a történelem iránt. Célunk az volt, hogy biztosítsuk azon változások nyomon követhetőségét, melyeken a székesegyház története során átment, s hogy változatlanul megőrizzük azokat a nyomokat, amelyekből ez a folyamat mintegy kiolvasható. Többek közt épp az ilyen történeti minőségek átélhetőségére alapozódik a műemlékek Alois Riegl definiálta régiségértéke, s azt e restaurálás során más vállalkozásoknál jobban sikerült megőriznünk. A régi épület arculatát nem változtattuk meg, hanem elfogadtuk olyannak, amilyenné a történelem alakította.