F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)

EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS MŰEMLÉKVÉDELEM - S. Lackovits Emőke: Az útszéli keresztek és szobrok egyháztörténeti jelentősége: a vallásos világnézet hordozói

A feszüläek és szobrok, mint a vallásosság tárgyai és ihletői Az útmenti keresztek, feszületek mindig felszenteléssel kapták meg azt a kultikus többletet, amelyekkel más létesítményekkel szemben rendelkeztek.

28 Csupán e felszentelés után váltak az általános tisztelet tárgyaivá.

29 A felszentelés idejét általában a plébános jelölte ki, de figyelembe vette az állíttatok kívánságait is. A felszentelésnek meghatározott szertartása volt, nagy eseménynek számított a hívő közösségek életében.

30 A felszentelt keresztek sajátos szerepet töltöttek be a népi vallásosságban. Egyszerre nyújtottak helyszínt bizonyos ájtatosságok számára, ugyanakkor már puszta létükkel ájtatosságra késztettek. Segítették a fohászkodást, látványuk hozzájárult a láthatatlan elképzeléséhez, de erkölcsi tanítással is szolgáltak. Ahogy mondták: „jobban előhozták a vallásos érzést".

31 A feszület előtt elhaladók valamilyen formában kinyilvánították tiszteletüket: a férfiak megemelték kalapjukat, a nők keresztet vetettek, egyesek „dicsérték", mások ajkáról ilyenkor fohászként szállt fel egy-egy röpima. Ma már mindezek csak a legöregebbekről mondhatók el. Ezek a keresztek, feszületek búcsúztatták a faluból kimenőt, köszöntötték a bejövöt, s egyben tájékozódási pontokként is szolgáltak. A búcsús zarándokok számára pihenőhelyek voltak, ahol a pihenés alkalmával közösen fohászkodtak. Egy-egy falu búcsús zarándokait a plébános (ha nem ment velük) többnyire a faluvégi feszületig kísérte, s az otthon maradottakkal együtt itt fogadta a hazatérőket. A falubeliek a búcsúk előtt mindig rendbehozták keresztjeiket, megtisztították, lemeszelték, újrafestették őket. Ezek a feszületeknél történő megállások alkalmi ájtatosságok voltak. Mellettük léteztek — rendszerint évente — olyan állandó időpontok is, amikor liturgikus események, egyházi vagy népi szertartások keretében keresték fel e feszületeket. Ilyen alkalmak voltak: a búzaszentelő, a virágvasárnap, nagyhét, húsvét hajnala, keresztjáró napok, Űrnapja, halottak napja, valamint az ünneptelen félév alkalmi könyörgései. Búzaszentelőkor a plébános vezetésével, zászlókkal, kereszttel mentek a határba, s ekkor felkeresték a falubeli és határbeli feszületeket is. Közösen imádkoztak és énekeltek mellettük, majd tovább vonultak. Virágvasárnap a bakonyi és balaton-felvidéki német közösségekben a szentelt barkából a hozzátartozók, az ősök sírján kívül a temetői kereszthez is vittek, és visznek ma is a „szentekből", emlékezve mindazokra, akik a szülőföldtől távol nyugosznak. Ezáltal juttatnak számukra is szentelményi áldást. Helyenként nagyböjtben, másutt csak a nagyhéten, rendszeresen, meghatározott napokon, illetve naponta felkeresték a falubeli vagy a temetői feszületet a Rózsafüzér Társulat vezetőjének, esetleg az előimádkozónak vezetésével. Ilyenkor énekeltek, imádkoztak, elmondták a Fájdalmas Olvasót. Ez az ájtatosság nem volt hivatalos, napja is közösségenként változott. Egyes helyeken vasárnap, szerdán, vagy pénteken, másutt, például Magyarpolányban nagycsütörtökön, nagypénteken (ekkor a kálváriára is felmentek!), nagyszombaton. Kiskunfélegyházán például nagycsütörtökön történt mindez, nagyböjtben itt „stációztak", azaz keresztutat jártak, el-