F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1992/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1992)

KIÁLLÍTÁS - Szűcs György: Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956. Kiállítás az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban 1992. november 13. - 1992 december 18.

iskola részére készített Boda Gábor-domborművek készüléséről, a megrendelő és a művész tanulságos munkakapcsolatáról szól. Az iskola parancsnoka szerint „(Dózsa) Legyen markáns arc, de ne legyen ijesztő és durva. Értelmet sugárzó és daliás hős legyen. Vigyázni kell azonban, nehogy valami finom vonású főurat ábrázoljon." Hadik András szintén konkrét tervekből, fotókból indul ki, az 1951-es moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás magyar pavilonját (Weichinger Károly) járja körül (28. kép). A makettről készült fényképen látható két fő díszítőmotívum azért érdekes, mert az 1951-ben lezajlott építészeti vitában Major Máté éppen ezt az épületet bírálta, hogy mi ebben a „haladó és nemzeti hagyomány", hiszen a pártázat a 17. századi cipszer városokból került ide, a földszint oszlopsorának legszebb előfordulása pedig a hódmezővásárhelyi Károlyi-uradalom tornácos házainál található. Ritoók Pál dokumentumfotókról olvas le történeteket, feltűnnek a kor jeles építészei Borisz Mihajlovics Jofánnak, a Szovjetek Palotáját építő munkacsoport vezetőjének a társaságában, Gádoros Lajos bemutatja munkatársainak a budapesti szinkron-műterem (1953) makettjét, s egy 1954-es Tretyakov Képtárbeli látogatást is ellesett az ismeretlen fényképész. Császár László rövid visszaemlékezése mellett mélyebb morális számvetésre vállalkozik a szintén szemtanú Molnár Péter. A kiállítás és a katalógus képein még egyszer végigszaladva megerősödni látszik már az 50-es években is elfogadott korszakolás, amely 1951-et fordulópontnak tekintve alkalmazza az ante és post terminust. Egyik oldalról kísért az a rémkép, mintha a különböző nevet viselő épületek tervei nagy lyukú szitával készült levonatok volnának, ahol a mechanikusan ismétlődő festékes részek az ablaksorok vízszintes-függőlegeseit jelentették. Másfelől (főleg 1951 után) a tiszta klasszicizmus (Pintér Béla: Tolnai kultúrház, 1952. (30. kép); Farkasdy Zoltán és munkatársai: Iparművészeti Főiskola, 1953.), mint bázis mellett kipróbált építészeti elemekkel érzékeltették a magyar tradíciót. Horváth Márton regényében így emlékezik a vak építész: „Túlnyomórészt neobarokk öregurak indították el nálunk a szocialista építészetet. Ha ez kell nektek, zabáljatok, gondolták, és a régi, szakállas terveiket átkeresztelték «szocrealnak». Vagy ellenálltak, ami annyit jelentett, hogy leradírozták a homlokzataikról az oszlopfőket, volutákat, párkányzatokat. Legalább álmodern homlokzatokat csináltak, mert elhitték nekünk, hogy az adott időpontban az a reakció." A fentiek megértéséhez szükséges, hogy a horizontális idősík („50-es évek") egyéni életműveken nyugodjék, s így a metszéspontok elfogadhatóbb állításokat engednek meg, mint a sommás ítélkezés. Ilyen életmű-feltárás volt az 1988-as Gregersen Hugó vagy az 1990— 91-es Kismarty-Lechner Jenő és Kismarty-Lechner Loránd munkáit bemutató kiállítás. A plakátokkal és filmekkel ellentétben az építészet jóval kevésbé alkalmas direkt ideologikus tézisek megjelenítésére. Mégis fokozottan odafigyeltek rá, az építészek érezhették az építés-metaforának („Építjük a nép országát", „Tiéd az ország, magadnak építed") napi jelenlétét. Ám a szisztéma ideologikus, jövőorientált volta olykor elfedi előlünk az árnyaltabb képet, úgy érezhetjük, hogy minden „termék" engedelmesen interpretációs hengerünk alá simul. Pedig a jó modell akkor kezd érdekes lenni, amikor megfeneklik (Lévi-Strauss), mert ott tudunk továbblendítő kérdéseket feltenni. Célszerűnek látszik az ideologikus mezőt tagolni, hogy az egyes rétegek keveredését, érvelő logikáját saját szövegeinkben ne örököljük.