F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1992/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1992)

KIÁLLÍTÁS - Szűcs György: Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956. Kiállítás az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban 1992. november 13. - 1992 december 18.

az egymáshoz tartozó rajzok más-más paravánra kerültek. Valóban nem lehetett versenyezni a színezett homlokzati rajzokkal, viszont ha Tálos Gyula képzőművészeti igényű képeit egy tömbben találjuk, a bemutatótér teljesen elbillent volna. Tálos más szempontból is külön történet. Historikus keretben megjelenített víziói sajátos — nemcsak építészeti — eklekticizmust mutatnak. Az építészeti forma készletet olyan nagyvonalúan kombinálja a modernizmussal és a századforduló szimbolizmusával, hogy terveit képtelenek vagyunk a szocreál termékeinek tekinteni, hiszen képeiről sokkal spirituálisabb látásmód sugárzik. Az 1950-es Városképen (Múlt Jelen. Keresztút. — felirat) a korszakváltást modern vasbeton szerkezetes épületsor, valamint „orosz idézetként" magas toronysisakos, középkori városkép ütköztetésével próbálta érzékeltetni. A modern oldalon azonban felfedezünk egy szárnyas lovak vontatta bigát, s a Képes Krónika felnagyított csata jelenetét mint monumentális falképet, a másik részen pedig Petőfi—Arany—Madách szentháromságát, amely szobrokban is megfogalmazódik. A „keresztút" közepén egy kihegyesedő torony (analógia: a Moszkva melletti Kolomenszkoje), melynek tetején a jel, a régi koronást felváltó vörös csillagos címer (26. kép). A történelmi időt megragadni akaró látomás olyan erős, hogy a címert éppúgy aktualizáló applikációnak tekinthetjük, mint a művész 1954-es, empire jellegű lámpatervén a sarló-kalapácsot. Az iparművészeti iskolázottságú Tálos megérdemelne egy önálló kiállítást, s izgalmas lenne tervrészleteinek analógiáit felsorakoztatni (pl. a Magyar Haza Mártírjainak Dicsőítésére szánt 1954-es emléken Csontváry Kosztka Tivadar fáira ismerhetünk). A nem tipikus Tálos Gyula mellett a többi építész munkái is az 1945 utáni főbb vonulatokhoz kapcsolódtak. Az egyedi épületek mellett az újjáépítés városteremtő (Dunaújváros) és városátalakító (Székesfehérvár) elképzeléseivel találkozhatunk. A romos ország lehetőséget biztosított arra, hogy az új ideológia szerinti „rossz" épületeket, az elkövetett építészeti „hibákat" ne rekonstruálják, hanem valamiféle „magasabbrendű" építészeti szemlélet lenyomatait valósítsák meg. Ennek a szocialista szemléletnek „legjellemzőbb vonása — írja a Bonta János által összeállított: Bevezetés az építészetbe (1950) című Budapesti Műszaki Egyetemi jegyzet—, hogy nem egyedülálló, különleges épületeket, hanem városrészeket, sőt egész városokat épít". Míg a múlt század városépítészetében a munkahely és a lakóhely szétválásának folyamatát érzékelhetjük, addig a szocialista program a központot és az üzem reprezentatív bejáratát közvetlen összefüggésbe hozta. A történelmi fejlődést nem a nyugat-európai minta szerint átélő országokban időről-időre bekövetkezik egy felülről jövő, elszánt, többnyire autoriter modernizációs kísérlet, amely nagy ugrással igyekszik valamiféle nyugat-európai szintet elérni. Gyakran a mintát hordozó jelleg politikai-ideológiai elítélése, korabeli szóhasználattal „alacsonyabbrendűségének" bizonyítása a magabiztosság félrevezető illúzióját, s megalapozatlan önteltséget keltett. Kazincbarcika, Komló, Salgótarján, Miskolc mellett jelképszerűvé vált Sztálinváros (Dunaújváros) és az akkori Sztálin Vasmű. Valentiny Károly alaprajzán ez a modernizáció tulajdonképpen meggyőző racionalitásként jelentkezik. A város többé nem „kezelhetetlen" összevisszaságban épül, hanem pontosan kiszerkesztett tengelyek mentén, a belső centrumok köré szerveződik. Erősen hangsúlyozódnak a lényeges városképek, a rálátások helyei és arányai, a városképi sziluettek és a természeti adott-