F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1992/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1992)

MŰHELY - Szentesi Edit: Bekezdések a magyarországi műemlékvédelem előtörténetéből III. Egy másik nagybácsi könyvtára

múlt emlékeivel foglalkozott; nem véletlen, hogy kezdeteinek Paúr könyvtárában is meglevő művei a koronázási ékszerekhez és Mátyás király személyéhez kapcsolódnak. E felfogásnak feltétlenül komoly szerepe volt a 18. század második felében és a 19. század első negyedében a legnagyobb hungarica könyvtárak létrejöttében, hogy a legközismertebb példán, Széchényi Ferencen túl, csak a «régiségtannal» is elmélyülten foglalkozó Jankovich Miklós és Sándor István — frissen feldolgozott — könyvtárát idézzük itt emlékezetbe.

14 Paúr János könyvtára nemcsak azt mutatja, hogy e nagy arisztokratákhoz képest mit tudott összegyűjteni az ügyeiket intéző felső tisztviselő réteg ugyanilyen érdeklődésű tagja, de azt is, milyen jellegű értelmiségi körökben kell sejtenünk a hazai — részben immár magyar nyelvű — régiségtani irodalom megindulását és kibontakozását lehetővé tevő olvasókat, akik aztán majd az Akadémia felhívásai hatására könnyen «adatkozlokké» lesznek. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, az unokaöcs régiségtani érdeklődésének e nagybácsi volt ébresztője, bár erről csak egy, inkább szimbolikus érvényű adat áll rendelkezésünkre; az egyetlen régiség-tétel Paúr János birtokában hét „Szombathelyen kiásott öreg rézpénz" volt.

15 Végképp semmit nem tudunk viszont arról, hogy az Esterházy képtár ügyeivel, majd magával a képtárral évtizedeken át «együttélő», sokat látott nagybácsi közvetített-e unokaöccséhez egy másik, nem a «hazaisagra» összpontosító műtárgyszemléletet is. Ugyanakkor arra is mérce e könyvjegyzék; milyen jellegű és nagyságú könyvtár összegyűjtésére számíthatott Paúr Iván, ha szorgosan halad előre az Esterházy-tisztviselők ranglétráján, hogy akár a legfelső polcig vigye, vele a háttérben érthetjük meg; miért döntött úgy az unokaöcs — noha első publikációja; ismertetés egy szombathelyi római szarkofágról, már 1838-ban nyomdafestéket látott —, hogy ha több akar lenni olvasónál, ki kell lépnie a hercegi szolgálatból, vállalva a részleges egzisztenciális bizonytalanságot. Tulajdonképpeni tudósi felkészülésének ideje az 1842-es döntés utáni évtized. Előbb nagy utazást tett, bejárva Ausztriát, Felső-Itáliát és Svájcot, majd Pozsonyban letelepedve könyvek, könyvtárak közelébe és — újra — a kulturális élet egyik központjába ment, miközben „... ez időben is az archaeológia volt kedvenc szaktárgya; gyakran fölrándult Bécsbe, a hol a szakkönyvtárakat búvárolta.",

16 s talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, nagybátyjánál lakott. Intézményes «szakoktatasban» csak még később, Pestre költözése után volt része. "Beiratkozott Kiss Ferencznek az archaeológiai tanszék akkori helyettes tanárának előadásaira s egy félévben hetenként két órán hallgatta a görög és római archaeológiát és a következő semesterben az antik érmészetet."

17 Akkor válik igazán érthetővé, milyen könyvtár lebeghetett egy leendő régiségbúvár lelki szemei előtt, ha magánkönyvtárként mindörökre elérhetetlenül is, ha összevetjük azzal a korabeli magánszakkönyvtárral, amellyel a jelenleg publikált adatok alapján egyáltalán módunkban áll összevetni, vagyis Fejérváry Gábornak azzal a könyvtárával, amelyet a jeles műgyűjtő 1829-ben Eperjesre történt költözése után, azaz 15 illetve 16 éves koruktól, unokaöccse, Pulszky Ferenc és annak legjobb barátja, Henszlmann Imre is használhattak és használtak, majd — persze jóval később — Pulszky megörökölt. Már Fejérváry Eperjesre költözése előtt feltűnő az ifjak felfokozott «konyvéhsége» és érdeklődése két olyan témakör iránt, amely, könyvtára alapján