Horler Miklós: Budapest 1. budai királyi palota 1. Középkori idomtégla töredékek (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 4. Budapest, 1995) (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 4. Budapest, 1998)
A budai királyi palota középkori idomtégla töredékei - IV. Készítési technika
IV. KÉSZÍTÉSI TECHNIKA Az idomtéglák részletes tanulmányozását célszerű a készítési technika megismerésével kezdeni. Az anyag összetételére és az égetésre vonatkozó kérdéseket Duma György laboratóriumi vizsgálatai tisztázták (ld. alább közölt tanulmányát). A továbbiakban a téglák felületein látható nyomokat fogjuk megvizsgálni, amelyek az egykori megmunkálás fogásait árulják el nekünk. Ebből a szempontból az idomtéglák felületét három részre oszthatjuk. Legkidolgozottabb részük az az oldal, amely látható volt. A megmunkálás szerszám nyomait itt tüntették el a leginkább. Ennél az oldalnál kevésbé kidolgozottak a látvány szempontjából érdektelen, de az illesztés miatt fontos oldalak. Felületüket simára alakították, ezért itt több megmunkáló és szerkesztő szerszám nyomát is láthatjuk. Végül a sem a látvány, sem az illesztés szempontjából nem számító oldalak - amelyek általában a hátlapok a legkidolgozatlanabbak. Ezekkel érdemes kezdenünk a munkafolyamat leírását, mivel ezeken láthatjuk a kezdeti fogások nyomait. A hátlapokon többféle felületet figyelhetünk meg. Egyesek hosszanti, lapos sávokkal egyenetlenül barázdáltak, olyanok, mintha falécek lenyomatát láthatnánk rajtuk. Vannak olyan felületek is, amelyeken durva simítás nyomait észlelhetjük. (8. kép) Más felületek szintén egyenetlenek, de az agyagra tapadt homokszemcséktől rücskösek is, nyilván ezeket az oldalakat homokra rakták. (9. kép) Az első munkafázis tehát az lehetett, hogy nagy téglatest alakú formákba téglát vetettek. A különféle téglanyomok a téglavetés eszközeitől származnak: a vetőforma fából készült, homokkal szórták be, hogy ne tapadjon, a forma tetejéről pedig simító szerszámmal távolították el a felesleges agyagot. A kivetett nagy tömböknek a méretei megállapíthatatlanok, mivel rendszerint egy téglán csak egyetlen felület őrizte meg a téglavetés nyomait. Néhány téglán egy oldalon megmaradt az eredeti téglatömb felülete és mellette az ebből kialakított új felület is. Ezeken jól látszik, hogy a megmunkálást a nagy téglatömbökből kezdték el. A tömbök méretei jóval meghaladták az átlagos falazótéglák méreteit. A téglavetés után a nagy tömböket rögtön kisebbekre vágták aszerint, mekkorára volt szükség. A vágást dróttal végezték, amelynek nyoma néhány tégla oldalán megmaradt. (11. kép) Nehéz eldönteni, hogy ezután mi következett. Az biztos, hogy a továbbiakban mintázó szerszámokkal és sablonokkal alakították az anyagot. Lapos és fogasélű szerszámnyomokat (12-13. kép), valamint szerkesztővonalakat figyelhetünk meg a felületeken. Feltehetően ún. bőrkemény állapotra kiszárították előbb a téglákat és utána kezdtek a faragáshoz. Olyan gyűrött felületeket láthatunk a már kidolgozott részeken, amelyek csak akkor keletkezhettek, amikor az anyag még nedves volt. (10. kép) Vagyis a mintázás nagyrészét ebben az állapotban, a kiszáradás és nedvesség határán végezhették el. A nagy tömbre tehát szerkesztővonalakkal bejelölték a formákat és utána fokozatosan, felületenként faragták, mintázták meg az anyagot. A szerkesztést rétegenként, ahogy a mintázás menete kívánta, újra elvégezték. Ezért maradhatott meg jónéhány szerkesztőjel, amely az utolsó előtti munkafázist mutatja. (14-16., 18., 20. kép) A szerkesztővonalak mellett az elhelyezést segítő vonalakat is bekarcoltak az idomtéglákba. A szerkesztés és az elhelyezés folyamatát tükröző gazdag körzőrajzolatok is fennmaradtak egyes darabokon. (19-22. kép)
