Horler Miklós: Általános helyzetkép (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 1. Budapest 1988)
Horler Miklós: MAGYARORSZÁG ÉPÍTÉSZETI ÖRÖKSÉGÉNEK HELYZETKÉPE
A fővárosi középkori kőemléktár Horváth Henrik (1888-1941) nevéhez fűződik, aki kezdetben 1922-től a Városligeti Múzeum igazgatója, majd 1935-től a Fővárosi Múzeumok központi igazgatójaként a középkori kőemléktár megalapítója és a további módszeres kutatás és gyűjtés megszervezője volt. A Nagyboldogasszony templom és a Domonkos templom anyagát már a század elejétől kezdve leletmentések és gyűjtés útján tovább gyarapította. így elsősorban megszerezte Mikla József várkapitány jóvoltából a királyi palotának azokat a töredékeit, amelyek az építkezés után nem kerültek a Nemzeti Múzeumba, hanem a palota pincéiben voltak elraktározva. Ugyancsak személyes közbenjárásával elérte, hogy az óbudai prépostság és a budaszentlőrinci pálos kolostor magántulajdonban lévő töredékeit a tulajdonosok átengedjék a Fővárosi Múzeumnak. Mindezeket egyesítve 1932-ben a Halászbástya É-i tornyában berendezte és megnyitotta 367 tárggyal a Fővárosi Múzeum Középkori Kőemléktárát. A gyűjteményt a további években újabb szerzeményekkel gyarapította, megszerezve 1939-ben a Nemzeti Múzeumtól 7000 Frt-ért a Hauszmann-féle királyi palota bővítés alkalmával összegyűjtött nagyrészt reneszánsz anyagot, valamint több sírkövet, 1940-ben pedig a MOB-tól a margitszigeti Szt. Margit síremlék töredékeit Lux Géza (1910-1945) 1937-38. évi ásatásából. 39 Horváth Henrik kezdeményezése és munkássága korszakos jelentőségű a magyar középkori régészet, építészettörténet és múzeológia területén, nem utolsó sorban azért, mert éppen a fővárosban, középkori és reneszánsz kultúránk legfontosabb központjában indította meg a módszeres gyűjtés és kutatás munkáját. Ennek a későbbi évtizedekben egyre nagyobb arányú fejlődése az ország volumenében és jelentőségében legnagyobb kőemlék-gyűjteményét hozta létre, melynek tudományos és módszertani eredményei az egész országra hatást gyakoroltak. Annál sajnálatosabb botránya tudományos és kulturális életünknek, hogy a Halászbástyái Kőemléktárát az 1960-as években a Főváros megszüntette, hogy helyére vendéglőt telepítsen, s anélkül, hogy a Múzeumot máig is bármi módon kárpótolta volna. Az első világháború után nehezen újrainduló műemlékvédelmi törekvések lassan a fővároson kívül is ráirányították a figyelmet a magyar középkor kiemelkedő építészeti emlékeire. Hozzájárult ehhez egyrészt az országot egyebek közt történelmi emlékeiben is ért súlyos veszteségek okozta közhangulat, másrészt a harmincas évek derekától a közelgő 1938. évi Szent István jubileum. Az első nagyszabású vállalkozás 1925-től kezdve az egri vár kilenc éven át tartó feltárása volt Pálosi Ervin érseki jogakadémiai- és Pataki Vidor ciszterci gimnáziumi tanár (1901 — 1973) irányításával, melyet kezdetben a honvédelmi minisztérium finanszírozott, s amelybe később Möller István felügyeletével a MOB is belekapcsolódott. Az előkerült nagyszámú kőtöredéket a vár egyik kazamatájában helyezték el, ahol Csemegi József (1909—1963) (Möller tanítványa) rendezett belőlük kőtárat 1932-ben. Ugyanebben az évben nyílt meg az egri érseki líceum lapidáriuma is, Szmrecsányi Lajos érsek támogatásával, melyet a líceumi régiséggyűjtemény és képtárhoz csatlakozóan hoztak létre. A líceum épületének lépcsőcsarnokában 60 db kőemléket állítottak ki, melyek részben az egyházmegye elpusztult középkori templomaiból és kolostoraiból (Szomolya, Felsőtárkány- Barátrét, Kacs, Felnémet) részben az egri várszékesegyháznak 1862-ben Henszlmann által végzett kisebb ásatásából gyűltek össze.
