Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 11. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 2002)
Tóth Sándor: Észrevételek a pesti reneszánsz szentségházak tárgyában
csak legutóbb kezdte feszegetni Pattantyús Manga, kétféle megoldással is kísérletezve. Az egyik szerint a város tabernákuluma tulajdonképpen a temetőkápolnába készült volna, és csak megrongálódása után került volna át a templom szentélyébe. De miféle temetőkápolna fogadhatta volna be a 6 méteres óriást? Hiszen a visegrádi királyi kápolna esetében is jóval kisebb méretű tabernákulumra vall a középrész becsülhető nagysága. És egyáltalán: miért igazodtak volna az újabb tabernákulumon annyi mindenben a régebbihez, ha azt nem avval szemben akarták volna elhelyezni? A második megoldás éppen a szimmetrikus elrendezés igénye lenne, aminek kielégítésére a velencei Santa Maria dei Miracoli szolgáltat példát, ahonnan Pattantyús igen jó - bár részben inkább a Nagyrévi-tabernákulumhoz illő - motívum-párhuzamokat idézett a pilaszterdíszekhez. De ott a szimmetria egységes terv, nem pedig utólagos pótlás eredménye. És vajon vélhető-e, hogy Pest város magisztrátusa pusztán a szimmetria kedvéért verte magát költségbe?" A választ talán sarkalatosabb tényező adja meg: Nagyrévi személye. Az a pápai oklevél, amely megerősíti utódát plébánosi állásában, és az ellenszegülőt a Mindenható, valamint Péter és Pál apostolok haragjával fenyegeti, arra vall, hogy az „örökös bizományos" nem egészen békés körülmények között engedte át helyét. A pápai megerősítés kikérését talán eleve Nagyrévi e címe tette ajánlatossá, amelyet alkalmasint az oklevél kiadójának, II. Gyulának kevéssé szeretett elődétől, VI. Sándortól eszközölhetett ki, hogy fényes, ám aligha nagyon jövedelmező püspöksége miatt ne kelljen feladnia plébáno si javadalmát. Ennek teendőire különféle felső kapcsolatai folytán vélhetően nem mindig jutott elég ideje. A helyzettel elégedetlenkedőknek, akik bizonyára nem hiányoztak, már az is szúrhatta a szemét, hogy templomuk legszentebb helyén egy idegen város gyanús csengésű neve díszeleg. Nem csoda tehát, hogy a város elöljárói, mihelyt újra igazi plébánosát üdvözölhették templomuknak, siettek saját közösségük nevével és címerével ellátott szentségházat rendelni a főoltárhoz. Dicséretükre szól, hogy ezt a szimmetria tekintetbe vételével tették. IJ De lehetett más ok is, ami a szentségtartó megkettőzéséhez vezetett: az, ami a püspöki mű fő részein képben, szövegben kifejeződött. A kehely helyett az álló Krisztus, a rozetták helyett a kerubfők megjelenítése a fülke fölött, az angyalok helyett a mennyből alászállás hangsúlyozása a feliratban, a bizonytalan tartalmú átszellemültség helyett a határozott utalás a földi szenvedésre a nag} 7 lunettadombormúvön - mint már az egyházasgergein is - : mind arra vall, hog) 7 a második tabernákulum megrendelői nem nagyon szívelhették azt a szublimált teológiai felfogást, ami a Nagyrévién érezhető. A nem egészen összhangzatos igényeket részben ugyanazok a mesterek szolgálhatták ki - ennek feltételezését a stílusviszonyok még abban az esetben is megengedik, ha a két mű keletkezése között évtizedes különbséggel számolunk. Sőt, a várost szolgáló kőfaragók között lehetett Nagyrévinek még tisztelője is: címermadarának beleszövése a pilaszterdíszbe egyfajta hűségnyilatkozat benyomását kelti. De az az építészetben járatos mester, aki Nagyrévi tabernákulumát megtervezte - és akiről a felsorolt díszítményi párhuzamok vajmi keveset árulnak el, pedig fontos alakja lehetett az akkoriban nálunk működő olasz művészkolóniának -, távol maradt az újabb műtől. Aki a helyére lépett, az igyekezett ugyan hozzá méltó színvonalon működni, de architektonikus megoldásait csak hézagosan fogta föl, saját alakjaival pedig a toszkán nagyszerűség hagyományától kifejezetten eltérő irányt vett, ami leginkább azzal jellemezhető, hogy Desiderio kétfelől elősiető angyalseregeinek maradványait fülkeszobrokká alakította. Ha valakiben a belvárosi templom számára működők közül, akkor elsősorban benne gyanítható az az olasz, akinek 1506-ban volt kedve a vörösmárványt Pesten megmunkálni.
