Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Déry Attila: Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai
ban három, sőt több szint válaszfalai is egymáson nyugszanak. Nagyobb fesztávú helyiségek válaszfalait 1 tégla vastagsággal ajánlották. Ezt olyankor be is tartották, amikor e falvastagság lehetővé tette, hogy több szint magasságban egymásra terhelő falakat építsenek. Tűzfalakat általában a szélső főfalaknál 0,5-1 téglavastagsággal vékonyabbra vették, de mindenütt legalább 1 tégla vastagságúra építették és legalább 3,0 méterenként erősítő pillérrel látták el. A tetőtéri végfalak általában e gyakorlat szerint épültek. A tetőszékekhez illeszkedő mellvédfalakat - ha befogták az ácsszerkezetbe és ezáltal merevítették, de a tetőszék talpszelemené a legfelső szinti födémsík fölé került - 1-1,5 tégla vastagsággal építették fel; a tetőszéket alátámasztó mellvédfalat ellenben fél téglával vastagabbra illett méretezni és a kőtőgerendák alá erősítéseket is építettek be. Kiugró főpárkány esetében a mellvédfal nem lehetett 1,5 téglánál vékonyabb; ez az érték azonban a párkánylemez ellensúlyozásának igénye szerint tovább nőhetett. Boltozatok A kőből, téglából, vagy mindkettőből készült ívelt, lemezszerű és szövetszerkezetelvű födémszerkezeteket boltozatoknak nevezzük. A boltozatok és boltívek alakját metszeti íveik adják és - egyrészt - mi is ezek alapján különböztetjük meg ezeket. A boltozatok nehéz, drága és körülményesen építhető szerkezetek, amelyek kivitelezése sok anyagot és szakértelmet kíván. Éppen ezért a boltozatokat csak bizonyos igények és körülmények esetén építettek: - pincehelyiségek fölött - mert az oldalnyomás a talajszint alatt nem volt szempont, és mert a földszinti nagyobb terhelést bírta; - nagy teherbírású födémként - mert a boltozat, megfelelő oldalnyomás-felvétel esetén rendkívül teherbíró szerkezet; - folyosók felett - mert a közlekedők keskenyek voltak, ám dinamikus terhelésük nagyobb lehetett, mint egy lakóhelyiségé, - tűz ellen biztosítandó helyiségek felett, - gyúlékony fafödém helyett, - betörés ellen biztosítandó helyiség felett -, mert a boltozat nehezen és veszélyesen bontható meg; - földszinti lakóhelyiségekbe - sokszor tulajdonképpen inkább megszokásból, és bizonyos reprezentatív igényeknek eleget teendő, semmint tényleges teherbírási okból; - tartós födémként - szemben a fa szerkezetekkel. Lakóhelyiségek födésére a boltozatok nem célszerűek, mert a boltozatok íveltsége vagy nagy belmagasságot, vagy alacsony fal menti bútorozható falfelületeket eredményez, tehát általában csak ott használták, ahol a belmagasság elbírta e födémfajta beépítését. A boltozatok legfőbb ismérve a szokatlanul nagy terhelhetőség. Ellentétben egy fa gerendákból álló konvencionális födémmel, a jól megépített és nem bolygatott boltozatoknak nem csak a teherbírása nagy, hanem a terhelése sem csökkenhet nedvesedés, vagy egyszerűen öregedés által. A boltozatok nagy teherbírása arra vezethető vissza, hogy központos nyomásnak kitett elemi részekből állnak. Az önsúly és a terhelés hatására az eredő erő vektora általában - jó közelítéssel - benn a marad a szerkezet síkjában. A 19. század végén már szerkesztéssel, illetve számítással meg is tudták határozni az ún. támasztóvonalat. E vonalat grafikusan rászerkeszthették a boltozat metszetére, azért, hogy ellenőrizhessék; benn marad a bolttest középvonalában, avagy kilép belőle? A boltozat peremén jelentkező erő azonban mindig kifelé mutat a perem érintőjének síkjából - éspedig a boltozat geometriai alakjának függvényében; minél laposabb ívű a boltozat, annál inkább kiáll a támasztóvonal a boltozat extradosa felé. Éppen ezért a boltozatot tartó szerkezetet nem csak a boltozat súlyából és terheléséből következő nyomásra, hanem derékerőre és hajlító nyomatékra is méretezni kell. Az általánosság
