Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Gilyén Nándor: Veszprém megyei pajták
szerkezet is. Találunk olyan, a szerkezeti logikát az előbbiek szerint nem nélkülöző megoldást is, ahol a vendégszelemennel terhelt ollószárat dőlt székoszlop támasztja alá (Taliándörögd, Petőfi u. 15.). A pajták legtöbbször nyeregtetővel épülnek. A megyében egyébként is ez a szokásos tetőforma, ami a pajták esetében szükségszerű is, akár egymással, akár (a lakóház mögött elhelyezve) más gazdasági épületekkel épülnek össze. Éppen ezért csak kivételes esetben láthatunk kontyos tetejű pajtát. Az elég gyakori toldalék épületrészt a tetősík - általában enyhébb hajlású - meghosszabbításával fedik le. Az oromfal a kő- vagy téglafalas pajtáknál legtöbbször a falazat anyagából épül. A földfalú vagy lábas pajták oromzata általában deszkázott (1. kép), míg régebben valószínűleg sövény volt, de ez utóbbira eddig nem sikerült példát találni. Az egymáshoz csatlakozó pajták sorában az oromfal a tűzfal szerepét tölti be, ezért általában éghetetlen anyagból készül. Mint már említettük, a pajtában nincs födém. Ha azonban a használat későbbi módosulása során a fiókot istállónak, ólnak használják, utólag szükségessé válik födém beépítése. Ennek szerkezete általában a más épületeken is szokásos fagerendás deszkafödém. Az istállók fölé az első világháború után már többször tűzbiztos, vasgerendák közötti téglaboltozatos, poroszsüveg födémet építettek (pl. Pula, Fő u. 11.). Ugyanilyen a nagyon ritkán előforduló pincefödém is. Héjazat A tetőfedés a népi építészetben a legutóbbi időkig helyben, lehetőleg ingyen rendelkezésre álló anyagból készült. Ezért Veszprém megye legnagyobb részén a zsúpfedés (szalmás tető) volt az általános, míg délkeleten, a Balaton környékén, de máshol is, ahol a határban tó, mocsár volt, a nádfedés is gyakori volt. A zsúptető általában kötött technológiával készült. A zsúpcsomónak itt gicca a neve. Egyes helyeken, főként ahol a nádfedés is ismert volt, felvert zsúptetőt is készítettek." Századunkban terjedt el a cseréptető, a század közepétől pedig egyre inkább a műpala fedés. A megye középső részén, elsősorban a német falvakban, az első világháború után helyi jellegzetességgé vált a kb. 1 cm vastagságú cementcserép, egy igen tartós, megjelenésében a műpalához hasonló tetőfedő anyag, amelyet több helyi kisiparos is gyártott. A héjazatról elmondottak mindenféle épületre, így a pajtákra is érvényesek. A fejlődés, elsősorban a gyakori tűzesetek miatt, de az anyagi lehetőségek által gyakran fékezve, az éghetetlen anyagú fedések irányába mutat. Szinte minden faluban emlékeznek nagy tűzvészekre, amikor a falu nagy része leégett. A pajtatűz különösen veszélyes volt, mivel a szalma- vagy nádtetőn kívül a benne tárolt anyag is könynyen meggyulladt. Kedvezőtlen volt a pajták egymás mellé építése is. Ezért több helyen később igyekeztek az udvar végében álló pajtákat nemcsak tűzbiztos anyaggal fedni, de egymástól el is választani, mint például Ajkarendeken a Magyar utcában az 1941. évi, villámcsapás okozta tűzvész után. Pulán a múlt század végén az egész falu leégett, kivéve egy-két cseréptetős házat. Ezután a lakóházakat már cseréppel fedték, de a gazdasági épületeket általában újra zsúptetővel építették újjá. 1931-ben a zsúptetős pajtasor ismét leégett. Ezután már cseréptetőket készítettek. Kapuk A pajta kapuja olyan méretű, hogy a szekér beférjen rajta. ( 1., 3. kép) Szerkezete egyszerű: tokja gerendából, két szárnya hevederekkel összefogott deszkákból készül. Néha személyközlekedésre szolgáló kiskaput is vágnak bele. A rakodó jellegű, újabb pajták kapu nélkül épülnek. Előfordul azonban a hagyományos pajtáknál is, hogy a szérű szabadon átjárható (pl. Márkó, Petőfi u. 60-62., lebontva).
