Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Ágostházy László: A romokról
A romokról ÁGOSTHÁZI LÁSZLÓ Amikor a Koppány Tibort köszöntő kötetbe írandó tanulmányra a megtisztelő felkérést megkaptam, igen rövid töprengés után választottam a romokról szóló fejtegetést, tulajdonképpen két okból is. Egyrészt ennek a problémakörnek mind az elméleti, mind a gyakorlati kérdései mindig is foglalkoztattak, másrészt ez esetben a választásnak talán személyes jelentősége is van: Koppány Tibort 1957 tavaszán romok közt ismertem meg, a sümegi várban. O akkor ott a felméréseket készítette Aladár kollégájával, mint a Győri Tervező Vállalat munkatársa, én pedig a konzerválási-helyreállítási munkákat vezettem, mint az OMF építésvezetője. Ismeretségünk és időnkénti együttműködésünk tehát kereken 40 esztendőre tekinthet viszsza, de Tibor személye bennem ma is először a romokkal kapcsolatos asszociációkat indikálja. Bevezetés A védett épületek, épített alkotások között a romok sajátos helyet foglalnak el. Amíg ugyanis a műemlékek túlnyomó többsége ún. „élő", tehát hasznos rendeltetéssel bíró emlék, amelyekben emberek élnek-tevékenykednek, addig a funkciójukat vesztetteket, a kisebb-nagyobb mértékben elromosodottakat mind a laikus közvélemény, mind a műemlékek sorsáért felelős szakemberek „holt" emléknek nevezik és sajnos nagyon sokszor annak is tartják. 1 Nem tekinthető szerencsésnek ez az elnevezés. Nem jó, hogy mintegy élettelennek, használhatatlannak, akár mihasznának gondolja a köztudat az emlékek e csoportját. Nem jó értelmét, létezési célját vesztettnek tekinteni egyetlen rom emléket sem, hisz ez a gondolkozás egyúttal mintegy sorsára hagyja az ilyenek tartott alkotásokat. Márpedig minden épített alkotás csak akkor válik a szó eredeti értelmében halottá, ha pusztulása, vagy pusztítása olyan mértékű, hogy érzékelhető nyoma nem is maradt. A gondozás-karbantartás éppen e „halál" elkerülése, pontosabban minél távolabbra helyezése érdekében történik, abból a meggyőződésből fakadóan, hogy még az elhanyagolt, a pusztuló rommaradványoknak is van funkciója, feladata - tehát élete - hiszen ezek is képesek gazdagon, árnyaltan regélni a múltról, ezek is emlékeztetnek hajdan volt dicsőségre, ragyogásra vagy akár nyomorra, tehát ezek is segítenek ápolni a hagyományok valamilyen formáját. Úgy gondolom, fontos volna, hogy mind a szakmai zsargon, mind a mindennapi szóhasználat elfelejtse a „holt" emlék elnevezést az itt felsorolt - és a fel nem sorolt - megfontolások okán. Fontos volna, hogy megkeressük a megfelelő, találó és főleg a pejoratív felhangtól mentes elnevezést ezen emlékeinkre.
