Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása

nek tekinteni, ami máris veszélyt jelent a képzőművészeti alkotások integritására. Számos esetben az egység visszanyerése reálisabban képzelhető el az elméleti rekonstrukció útján, mint az együttesek tényleges helyreállítása révén. A műemlékvédelem valóságos keretét, értelmét, értékrendjének alapjait tehát az egyetemes művészettörténet alkotja. Ez szolgáltatja az összekötő kapcsokat, az elméleti következtetés bázisait a töredék és az egész, az izolált forma és az esztétikai értékrend között, feltárja azokat az okokat, amelyek a számunkrajelenlévő kvalitásokat a múltbeli kultúrákra, szokásokra, a mentalitás történeti formáira vonatkoztatják. Ezeknek az összefüggéseknek a keresése különösen fontos a jelenkori művészettörténetírásnak művelődéstörténeti, kulturális antropológiai irányzataiban. E törekvésekből nyilvánvalóan következik két további, a műemlékvédelem eredményességét érintő probléma. Az egyik maguknak a fennmaradt műtárgy-együtteseknek a fokozott védelmére vonatkozik. Senki sem vitatja, hogy a szerencsésen ránk maradt interieurök, berendezésükkel és képzőművészeti díszükkel együtt megőrzött építészeti terek fokozott, s lehetőség szerint teljes védelemre szorulnak, hiszen éppen azt nyújtják a valóságban, amit többnyire elméleti úton is hiába keresünk. A belátás azonban nem azonos a gyakorlattal. A valóságban inkább annak vagyunk tanén, hogy - még egyházi terek esetében is, a liturgikus használat követelményeinek változásával, de még inkább a középületekben, lakóterekben és a települések utcáin, terein - ez együttesek rohamosan pusztulnak, fogyatkoznak, érintetlenségüket - s vele hitelüket - elvesztik. Történeti értékük a struktúrájukba valc» beavatkozással, környezetük megváltoztatásával rekvizítum-jelleggé degradálétdik. A jelen igényeket kielégítő adaptációjukban csak a nosztalgiát felkeltő idézetekké satnyulnak. Még nagyobb veszély fenyegeti a közelmúltnak azokat a sajátos esztétikai értéket hordozó együtteseit, amelyekhez semmiféle nosztalgia nem fűződik. Ezek a szabad rablás tárgyai, s most szenvedik el azt a spontán, elvi kontroll nélküli szelekciót, amely maradványaiknak majd valaha történeti ritkaság-értéket kölcsönöz. A másik probléma a művészettörténeti rekonstrukció ideális teljessége és az emlékek esetleges töredékessége között feszül. Minél inkább távolodunk a jelentől, annál valószínűbb, hogy a romos, töredékes emlékről csak leolvashatjuk azokat a sajátosságokat, amelyek valaha egy művészeti-kulturális egységbe fűzték, de ezt a hipotetikus képet nem áll módunkban megvalósítani. Ráadásul gyakorlatilag nem maradt ránk olyan emlék, amely csak egyetlen történeti korszakot reprezentálna, s nem az egész történelmi folyamat nyomait viselné magán. A dilemma középpontjában nyilvánvalóan az a nehézség áll, hogy a csak tudományos, elméleti úton nyerhető összképnél, az így képzeletben rekonstruálható műalkotásnál a közvélemény kézzel foghatcibbat és reprezentatívabbat vár. Nemcsak romok, hanem értékes emlékekbe foglalt korábbi maradványok esetében is fennáll ez a feszültség a csak elméleti rekonstrukcióban emlékké képzelhető maradványok fenntartásának követelménye illetve értelmező-reprezentatív továbbépítésük között. 2. Az egyetemesség a művészettörténetben a stílustörténet értelmezésmódja szerint mindenekelőtt az evolúció átfogó jellegét és érvényét jelenti. Mint a termé-