Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Horler Miklós: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922)

tak, és a törvényjavaslatot változtatás nélkül elfogadták. Az 1881. évi XXXIX. törvénycikket a műemlékek fenntartásáról május 24-én szentesítették és május 28-án kihirdették. Magyarország első, és máig egyetlen műemlékvédelmi törvénye tehát meg­született, de nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket az évtizedek óta folyó küzdelmek hozzá fűztek. Amint az Forster Gyula keserű kritikájában meg­fogalmazta: „A törvény tulajdonképpen az államnak a fenntartásra vonatkozó jó szándékát fejezi ki, de nem adja meg annak a szentesítést...", valamint a kormány „kezében a műemléki törvénnyel segíteni nem képes, mert erre kel­lő eszközökkel nem rendelkezik". 59 A következő években mindjárt kiderült, hogy ha valamely műemlék védelme íígyében intézkedést kezdeményeztek, a minisztérium rögtön felvetette, hogy az fenntartandónak minősül-e vagy sem, tehát a törvény hatálya alá esik-e, vagy nem? A törvény ugyanis 1. §-ában ugyan általánosságban kijelenti, hogy ,A műemlékek" a törvény védelme alá helyeztetnek, de a 3. §-ban úgy intézkedik, hogy „a vallás és közoktatásügyi miniszter esetről-esetre határozza meg, hogy mely építmények tar­tandók fenn mint műemlékek". A fenntartandóvá való nyilvánítás pedig igen rit­kán történt meg, mert annak kéWetkezményeként a fenntartás vagy kisajátítás anya­gi feltételei nem lévén biztosítva, a minisztérium attól elzárkózott. így történt, hogy 1949-ig 48 műemlék került hivatalosan fenntartandónak nyilvánítva a törvény ha­tálya alá, a többi jogilag és gyakorlatilag védtelen maradt. Ahogy Forster egy, a mi­nisztériumhoz intézett felterjesztésében panaszolja: „a törvény még a harinai temp­lom egy részének barbár lerombolása miatt sem vétetett alkalmazásba". Az egyet­len segítség az volt, hogy az 1871. évi XVIII. törvénycikk 26. §-ának f) pontja ér­vényben maradt, amely szerint „Csak a törvényhatc>ság jóváhagyása után hajtatha­tik végre minden olyan határozat, mely történelmi és műemlékek fenntartására, átalakítására és lebontására vonatkozik". Ami a műemlékvédelem szervezeti kereteit illeti, a törvény lényegében semmi változást nem hozott, csupán az addigi ideiglenes bizottságot véglegesítette Mű­emlékek Országos Bizottsága néven. A bizottság továbbra is elnökből, előadóból, titkárból és építészből, valamint több rendes és levelező tagból állt, akiket a mi­niszter nevez ki. Az országos bizottság a műemlékek feletti felügyeletet vidéki (le­velező) tagjai, közigazgatási intézkedés esetén pedig a közigazgatási bizottságok út­ján gyakorolta, amelyek tartoztak a Műemlékek Országos Bizottsága felszólítására eljárni. Az intézkedések jogi alapja azonban - amely szerint a tulajdonos tartozik a műemléket saját költségén fenntartani és minden javítást vagy átalakítást csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyével végezhet - csak a fenntartandónak nyilvánított műemlékekre vonatkozott. Ugyanígy a törvényben megállapított sze­rény - 50-500 forintig terjedhető — bírság kiszabása is a rongálás vagy lebontás ese­tére csak a fenntartandónak nyilvánított emlékek esetében volt alkalmazható. En­nek a helyzetnek ellentmondásait és szomorú tapasztalatait a már idézett Forster Gyula, aki az új országos bizottságnak 1886-tól másodelnöke, majd 1906-tól elnö­ke volt, többször a miniszternek is tudomására hozva, végülis arra a következte­tésrejutott, hogy ahol az állam nem rendelkezik elég anyagi erővel, ott a tulajdo­nost sem érdemes hatósági úton kényszeríteni próbálni, hanem iparkodni kell „a műemlékek iránt való kegyeletet s a fentartásuk iránt való érdeket a tulajdonosok­ban felébresztve legalább azt elérni, hogy a tulajdonosok a birtokukban lévő mü-

Next

/
Oldalképek
Tartalom