Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Feld István – Szekér György: A sárospataki Vörös-torony építéstörténetének vázlata

A sárospataki Vörös-torony építéstörténetének vázlata FELD ISTVÁN - SZEKÉR GYÖRGY .A. sárospataki „várkastély" hatalmas toronyépülete kiemelkedő helyet foglal el építészeti emlékeink között. Hírnevét az építészet- és művészettörténeti kutatásban nem csupán egyedülálló tömeg- és térformálásának, a hazai késő-reneszánsz talán leggazdagabb külső és belső épületplasztikájának köszönheti, hanem változatos kutatástörténetének is. A Vörös-torony egy ritka példája annak, hogy a helyi hagyomány néha pontosabb adatokat őriz meg egy épület eredetéről, mint amilyeneket a szárnyát bontogató tudományos kutatás eredményezhet, a maga kezdetben szükségszerűen igen hiányos eszköztárára támaszkodva. Egy, a 18. század közepén készült sárospataki urbáriumban ugyanis azt olvashatjuk, hogy a tornyot a hagyomány szerint Perényi Péter és fia Gábor cseh mesteremberekkel és kőművesekkel emeltette.

1 Ezzel szemben Zemplén vármegye története írott forrásainak egyik legelső tudé)s kutatója, Szirmay Antal alig ötven évvel később minden különösebb aggály nélkül azonosította a mintegy 22x22 m-es alapterületű, a legfelső ágyúterasszal együtt ötszintes építményt azzal a toronnyal, amelyet 1262-ben István ifjabb király adományozott el „Pótok" nevű várában.

2 Eljárása nem tekinthető különé)sen szokatlannak, hisz manapság is előfordul, hogy a csak okievekkel dolgozó történészek a legnagyobb természetességgel azonosnak vesznek egy, az írott anyagokban említett építményt - legtöbbször épp várat - a terepen ma álló objektummal, anélkül, hogy egyáltalában felvetnék, elképzelhető-e a meglévő forma az adott korban?

3 Szirmay mindenesetre nagy hatással volt a későbbi kutatásra, a sárospataki vár 1902-ben megjelent első művészettörténeti monográfiájának szerzője, Divald Kornél is elfogadta álláspontját. Bár maga sem érezhette megnyugtatónak a pinceszint többágú - a korabeli szakirodalom szerint is tűzfegyverekhez szolgáló - lőréseinek 13. századi keltezését, mégis rigy foglalt állást, hogy az épület „a legtökéletesebb, a visegrádi alsóvár lakótornyánál is tökéletesebb mintája az Árpád-kori királyi lakótornyoknak."

4 Ezt a feltételezett eredeti formát ugyan nem tudta rekonstruálni, de igen eredményes kísérletet tett az egyes terek 16-17. századi formájának meghatározására - elsősorban a tüzelőberendezések és az árnyékszékek megléte illetve hiánya alapján. A díszes északi főkapu belső keretezése sarokkorongjaiban még látta - vagy látni vélte - a napjainkra már teljesen lepusztult Perényi-címereket és álláspontja szerint e kapu mesterének a kezéhez lenne köthető a torony összes - félköríves lezárást! vagy keresztosztós - ablaka. A belső terek faragványainak elemzésével azonban már nehezen boldogult, ami annál is érthetőbb,