Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

H. Vladár Ágnes: Az egykori Pannónia római kori építészeti örökségének helyreállítása és védelme

alatt lehetett. Akkor már állt Szicíliában a Piazza Armerina-i Villa Romana del Casale különleges szerkezetű védőépülete (a 3-4. századi hatalmas luxusvilla, gazdag díszítésű mozaikpadlóival, a sziget római korának talán legnagyobb jelentőségű feltárt építménye), és láthattam a befejezés stádiumában lévő Museo Nazionale Archeologico-t Agrigentóban. Az új létesítményt méltató Pietro Griffo joggal állapíthatta meg az épületről az Architettura c. folyóiratban „...az agrigentoi múzeum...a modern itáliai múzeumépítészet és rendezés - (museografia) - egyik legeredetibb és leginkább elismerésre méltó példája..."

2 Tanulmányutam során itt is és máshol is felejthetetlen, hasznos tapasztalatokat gyűjtöttem. Figyeltem a hazai feladatokkal-problémákkal összevetve az azonosságokat és az eltéréseket, amelyek lépten-nyomon jelentkeznek, mind az építészeti emlékek jellegét és arányait, mind a restaurálás-bemutatás módszereit tekintve. Mindezek után érthető, hogy Franco Minissi - az említett szicíliai munkák tervezőjének - mondataira fölfigyeltem. Azt az alaphelyzetet fogalmazza meg, amelyben az antik épületmaradványokkal foglalkozó építészetnek dolgoznia kell. Az antikvitás öröksége kimeríthetetlen mint kutatási terület, amely mindig újabb eredményekkel szolgál. A provinciákra - így Pannoniára is - kiterjedő romanizáció mérnöki, építészeti alkotásokhoz kapcsolódott, mondhatjuk: ezek révén valósult meg. A 9. század végén a magyar államalapítás a Kárpát-medencében ezt az építészeti hagyatékot találta. Alig van ezen a területen olyan jelentősebb település, amely a római alapvetést föl ne használta volna. Gondoljunk csak az egykori világbirodalmat behálózó utakra, amelyeknek pannóniai szakaszait a magyar középkor is igénybe vette. Jól mutatja ezt Pannónia úthálózatának és településeinek térképe. A terület ókori építészeti emlékeit építészeti örökségünk részének kell tekintenünk, amelyeknek nemcsak múltja, hanem jövője is van és ezt a jövőt, - a fennmaradást és továbbélést - a műemlékvédelem eszközeivel és módszereivel kell biztosítanunk. Magyarország antik építészeti öröksége bemutatásának, megőrzésének különböző megoldásait szeretném példákkal illusztrálni, mintegy „végigfutva" a Dunántúl területén. A provincia egykori épületei - a terület történelmi viszonyainak következtében - rommá váltak. Csaknem mindegyikük „föld alatt rejtőző műemlék" volt, amelyek régészeti kutatás (vag)' kezdetben véletlen) folytán kerültek napvilágra. A romok megmaradásának mértéke, az előkerült építészeti részletek mennyisége és összefüggései határozzák meg az építész által alkalmazandó eszközöket és mé>dszereket, annak érdekében, hogy a régészeti kutatás ne csak tudományos eredmény maradjon, hanem a feltárt emlék környezetének ismét élő, szerves részévé váljék - még ha szerény formában is, - amelynek a mai ember számára is mondanivalója van. Aquincumot, amely a mai Budapest északi városrészének, Óbudának a helyén volt, ott, ahol a limest a Duna folyam természetes vonala alkotta, földrajzi helyzete miatt joggal tekinthetjük fővárosunk elődjének. A több részből álló antik település jó példa a pannóniai építészeti emlékek - kutatás és műemléki bemutatás szempontjából megkülönböztethető - két típusára. Az egykori polgárváros az ún. nyitott típus, a későbbi városfejlődés elkerülte, nem építkeztek rá, hanem - kőbányának használták. A tőle délre lévő castrum, légiós-tábor területét viszont beépítették mintegy „befedték" a később fölé épült városrész negyedeivel. 1778-ban a puszta véletlennek köszönhette felfedezését a légió katonai fürdője, amelyet az első tudományos régészeti kutatás követett, s a feltárt romokat az akkori igények és lehetőségek szerint be is mutatták. A terület mai képe tökéletesen megváltozott a városrész rendezésének, és a Dunán átvezető híd rekonstrukciójáig