Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez

tek, - a ma is létezők pedig elveszítették annak a társadalomnak a megbecsülését, amely a száz évvel ezelőtti építőipar szakiparosaiban a ma már utolérhetetlen, iparművészeti szintű alkotás mestereit tiszteli. A „hitelesség" kérdése Az emúlt évtizedekben természetessé vált a régi műemlék - épületeink „eredeti formájukba való visszaállításának igénye. A szigorú szakmai szempontú helyreállítások azonban esetenként társadalmi konvenciókba ütköznek. A közvéleményt a szakmailag helytálló, de az átlagostól eltérő megoldások irritálják. Megszokásunk és esztétikai érzékünk tiltakozik bizonyos megoldások ellen. A gondot főleg a színezések és a felületkezelések okozzák. Az obligát „sárga barokk" logikája szerint már az - egyébként az eredetinek megfelelő - fekete-fehér színezés is nehezen fogadtatható el. Berzenkedést vált ki például a kő keretezések - egykor gyakori - mésztejes telítésének mai alkalmazása. A 19. század első felének ma már idegen homlokzatszínezései valószínűleg még nagyobb ellenállással találkoznának. Kőburkolat olajos mázolása, vízüveges, vagy tesztalin-szerű anyaggal való kezelése pedig olyan - a kő eredeti textúrájáról idegen - felületet eredményezne, amelyet mai szemmel jogosan tekintenénk ízléstelennek. További problémát jelent az a tény, hogy néhány eljárást ma már csupán elvében ismerünk, gyakorlatában (összetételi arány, felhordás...) nem. Elsősorban a kő-helyettesítő megoldások koptak ki a gyakorlatból. E helyzetben felvetődik az eredetiség közelítésének kérdése. Nem állíthatunk fel szabályt arra vonatkozólag, hogy meddig mehetünk el egy épület eredeti kialakításának helyreállításában, de a 19. századi épületállománnyal kapcsolatban a műemlékek védelmének szigorú szempontjai mellett figyelembe kell vennünk az építőipar mai lehetőségeit és a társadalom igényeit és ítéletét is. A végeredmény valahol „középen" van: a tervező nem kerülheti el a türelmes felvilágosító munkát, de a kompromisszumokat sem. IRODALOM E téma nehezen dokumentálható bibliográfiával. Az anyagok és eljárások egy része szájhagyomány útján öröklődik, másokkal a korabeli építészeti szaklapok (Bauzeitung für Ungarn, Építő Ipar stb.) hirdetéseiben, fizetett hirdetés-szerű értékeléseiben találkozhatunk. Idővel a szakipar szakfolyóiratai (Betonszemle, Kő és Műkő...) is bőven tárgyalták e kérdéseket. Tárgyalt korszakunk számos építészeti kézikönyvvel segítette a tervezőket. A közismertebbeket „A kiegyezés korának építészeti programadója: Ney Béla" c. tanulmányomban soroltam fel in: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Bp. 1993. 432., 33-4E jegyzetek. Ezek mellett sok gyakorlati kézikönyv is született ekkor. Például; Lechner Jenő: Építők zsebkönyve. (Warga Lászlóval), Bp. 1904, Építési enciklopédia. Bp. 1903. 2. kiad. Bp. 1913. A kor építési gyakorlatának talán legalaposabb összefoglalói; Wanderley, Germano: Épületszerkesztések könyve. A teljesen átdolgozott és bővített 2. kiadás után fordította Tankó Sámuel. Az eredetivel összeegyeztette Ney Béla. 1-3. rész. Bp. 1894. Az. építés fejlődése jól lemérhető, ha összehasonlítjuk e művel a 18. század építészeti szakirodalmát, (például: Elementa Architektúráé... conscripta per Francisais Rausch de Traubenberg.. .Budae MDCCLXXIX.), vagy a 19. század elejének „iránymutatásra" hivatott, szakkönyveit (F. M. Koller: Praktische Baubeamte... 1-2., Wien é. n. [1798] és Der neue praktische Baubeamte...Wien-Triest 1815.) Érdemes külön megemlíteni a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyének (rövidítése MM és ÉE) építési tárgyú szakcikkeit, amelyek a kor gyakorlati tapasztalatait igyekeztek összefoglalni. Pédául: A falvakolatok tartósságáról. MM és ÉE (1874) 347-350. Czekelius Aurél: Az. építési kövek szilárdsági viszonyairól. MM és ÉE (1874) 378-388. Benkó Károly: A cementművek gyártásáról. MM és ÉE (1876) 26-28.