Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Leonardo Villena: A várak születése, fénykoruk és hanyatlásuk Spanyolországban

hány, körülbástyázott erődítménnyé átalakított partmenti és határmenti vár volt jő állapotban. Az elhagyott várak egy része olyan nemesek birtokában volt, akik az udvarban keresték a király kegyeit, vagy a városokban reméltek nagyobb jólétet és ezért városi palotáikba költöztek, elmenekültek az elszegényedett földjeikről, ahol részben az Amerikába irányuló kivándorlás, részben az európai hadjáratok miatt a paraszti munkaerő létszáma erősen lecsökkent, az „hijodalgo"-k pedig meg vannak róla győződve, hogy nekik efféle munkákat nem kell végezniük. [ „Hijodalgo", vagy ismertebb formájában „hidalgó" = nemesember, szó szerinti fordításban: „a fia valakinek" - a Ford.] Még a várak tucatjait birtoklé) leggazdagabb nemesi családok sem voltak képesek fenntartani váraikat. A várak így építőanyagforrássá váltak, köveiket a városok az utcák, utak burkolására használták fel. Néhány „megmenekült", mert magtárként, istálkóként, vagy temetkezőhelyként hasznosították. A hadserek használatába került és többnyire átalakított várak is jó állapotban maradtak fenn napjainkig. A 19. században a váraknak újabb ellensége jelenik meg: a városiasodás, amely a terjeszkedés és az úthálérzat-fejlesztés igényével jár. Eltűnnek a városfalak, és néhány vár is. E korszakban a liberális és antifeudális gondolkodás a várakat a zsarnokság jelképeinek tekinti, és végeredményben lerombolásukra ösztönöz. Csak 1949-ben került az összes vár állami védettség alá. Ám valéijában e védettség pusztán elméleti, mert a részleges állami támogatás csak ahhoz a néhányhoz jut el, amelyet nemzeti műemlékké nyilvánítottak. Ezért szükségesek a Spanyol Várbarátok Egyesülete által szervezett tanulmányutak, hogy megismertessék, milyen nagy értékekről is van szó, és minden egyes helyen megváltoztassák a környékbeli lakosság és az önkormányzatok szemléletét. A munkát a várak és környékük megtisztításával, az odavezető utak rendbehozásával kezdik. Bizonyos összegeket szereznek, vagy irányítanak át fenntartásuk érdekében. Jelentős központi és tartományi támogatással sikerült számos várnak kultéirházként, méizeumként, könyvtárként, szakmunkásképzőként stb. való hasznosítását megoldani. Ezzel egyidejűleg az állam is restauráltat néhány várat, aemlyekből túristaszállé)k, különféle iskolák, levéltárak stb. lesznek. A várak divatja és a növekvő jólét lehetővé teszi, hogy pénzintézetek, társaságok és magánszemélyek megvegyék a többé-kevésbé konzerválódott várakat, rendbehozzák és alkalmassá tegyék őket közösségi- vagy magáncélokra. E hullám magával ragad néhány régi tulajdonost is. Mindehhez hozzájárulnak még azok a jelentős és dicséretes erőfeszítések, amelyeket a vidéki várkastélyát mindmáig rendbentartó néhány nemesi család lesz. De sajnos e magánkezdeményezéseket az állam és az önkormányzatok nem méltányolják, sőt azon túl, hogy nem segítenek, még egy sor nehézséget is támasztanak és a legkülönbözőbb illetékeket vetik ki. Mindezek eredményeképpen napjainkra csupán 2500, különféle állapotban megőrződött vár maradt fenn abból a hat-nyolcezerből, amely a becslések szerint létezett. A fennmaradottak közül is mindössze 150 őrződött meg hiánytalanul, a teljes belső berendezéssel egyiitt. További 300 jó állapotban van, de belül üres. Mintegy 1500 már pusztulásnak indult, romosodásuk előrehaladottsága különböző mértékű. A maradék, körülbelül 600 állapota igen rossz, jóllehet alapjaik teljes egészében állnak, s egyes különálló épületrészeik is megvannak még. Létezik azonban a várkutató számára egy igen érdekes adat: valamennyi spanyol vár „befagyasztva" őrzi katonai és védelmi jellegzetességeit (mind alaprajzában, mind megmaradt erődítései elemeiben). Ez lehetővé teszi eredeti funkciójának tanulmányozását, valamint az egymást kéwető védelmi elemek bevezetését és azoknak fejlődését is figyelemmel kísérheti.