Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Gerő László 85 éves / Glückwunsch zum 85. Geburtstag. Horler Miklós köszöntője

Ugyancsak a fővárosi szolgálat idejére esik a belvárosi plébániatemplom gótikus szentélyének restaurálása 1948-ban. A Lux Kálmán által 1932-ben megkezdett, és a háború által félbeszakított helyreállítás befejező munkája: a szentélybelső restaurálása, a Steindl-féle neogótikus állapot visszaszorításával és mértéktartó ízléssel, trecento hangulatot idéző kifestésével, új, modern formálású szárnyasoltárával, melynek finom tábláit Molnár C. Pál festette, ismét a római iskola ihletéséből született, ahol a restaurátor építész és a festőművész szerencsésen egymásra talált. 1949-ben a főváros újjáépítésével kapcsolatos építészeti feladatok ellátására önálló intézményt: Fővárosi Tervező Intézetet hoztak létre, amelynek keretében külön műemléki szakosztály is alakult, és Gerő Lászlót - az. akkor már tekintélyes műszaki tanácsost, egyetemi magántanárt és műszaki doktort, mint elismert műemlékvédelmi szakembert - ide helyezték át. Negyvenöt év távlatából megható most visszaemlékezni arra, hogy ekkor ismertem meg Ot, amikor magam is, mint kezdő építész ide kerültem, a háború utáni magyar műemlékvédelemnek ebbe az érdekes és sokszínű egyéniségekből összeállt szellemi műhelyébe. A FOTI-ből indult el aztán Gerő László egyre felfelé ívelő pályájának sokrétű kibontakozása, és itt kapta legnagyobb jelentőségű műemlék-restaurálási feladatát: a budai királyi palota középkori részeinek helyreállítását. Ezzel egyidejűleg, és összefüggésben ugyancsak Őt bízták meg a budai Várnegyed egész történelmi együttesére kiterjedő első részletes rendezési terv elkészítésével, amelyet a Várnegyed akkori műemléki felügyelőjével, a szintén a FOTI műemléki szakosztályának keretébe tartozó Meczner Lajossal közösen dolgoztak ki. Mindkét terv - a királyi palota és a budai Várnegyed rendezési terve - 1949ben elkészült, és koncepciójában meghatározó maradt azok későbbi továbbfejlesztésére is. Ez a két feladat egyben hatással volt tudományos munkásságára is, meghatározva annak két fő irányát: a várépítészet történetét és a történeti városok védelmének kutatási, rendezési, fejlesztési és újjáépítési kérdéseit. Az 50-es évek elején, a műemlékvédelmi szervezet átszervezése kapcsán, a fővárosi szolgálatból az országos műemlékvédelem apparátusába került át, s ezzel széles távlatok nyíltak meg munkássága előtt. Mindenekelőtt megtartotta továbbra is a budai palota középkori részeinek tervezői irányítását, a KÖZTI Janáky-féle műtermével együttműködve. Ezt a munkát az 1966. évi átadásig végigvezetve ennek a korszaknak legnagyobb szabású és nemzetközi érdeklődéssel kisért műemlék-restaurálását valósította meg, amelynek eredménye történelmi jelentőségű a palota építéstörténetében, a műemlékvédelmi elvek és módszerek alakulásában, valamint a főváros városképében. A budai Vár természetszerűleg tágította ki érdeklődését az ország többi vára felé, és az 1950 és 1960 között többször változó műemlékvédelmi szervezet szolgálatában a magyar várak, várromok restaurálási munkáit irányította, egyben fiatal építészeket vezetve be a műemlék-helyreállítás hivatásába. Eközben személyesen is példát mutatott egyebek közt az újmassai őskohó, a siklósi várkápolna és a sárospataki vöröstorony belsejének restaurálásával. De nem csak tervezőket nevelt, hanem O alakította azt a kezdetben kicsiny, de kiválé) képességű művezetőkből, szakmunkásokból álló kivitelező apparátust, amely később az egész országra kiterjedő szervezetté nőtt. Ennek a szinte családias gárdának minden tagjához személyes kapcsolatok fűzték, akik közül egyik-másik, mint egy Aspán, vagy Cseszelszky, szinte legendás alakká nőttek az utókor számára, és akik sok mindent önállóan is meg tudtak oldani, vázlatok és művezetés alapján. Mindig is szeretett és nagyon tudott művezetni, és sokan tőle tanulták