Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Déry Attila: A kiegyezés korának építészeti programadója: Ney Béla

mány mezején a pozitivizmus büszkén lengette zászlaját..." - emlékezett vissza Fieber Henrik 1914-ben.

J A kor polgársága megteremtette és magáénak tekintette diadala építészetét. „Napjaink építőművészete a polgárságban gyökerezik."

10 - hangoztatták. A lelkesedés olykor irreális méreteket öltött: „ma már nem csak a kiváltságos osztályok építenek, ma ismét az egész nép építkező gazdává leve... művészeti kiképzés tekintetében az egyszerű polgár lakóháza s a herczegek palotái csak annyiban különböznek egymástól, amennyiben a különbség a dolog lényegének megfelelő. Ily sokoldalú., ily mindent magába ölelő építészeti tevékenységet Róma legvirágzóbb kora óta nem látott a világ... ez új irány nem csupán a véletlen, vagy egyesek szeszélye, hanem egyenesen a közszellem, a korszellem szükségszerű követelménye és eredménye..."

11 E szöveg a valóságban nem létező társadalmi megegyezést sugallt. A szerkezeti realizmus programja A korszak építészei önnön tevékenységüket, a bírálókhoz méltó logikai apparátussal igazolták. A magyar építész-szakírók igazodtak Henszlmann Imre átfogó művészetszemléletre törekvéséhez és egyes Kugler-tanítványok építészettörténetszemléletéhez - ám írásaikból látható, hogy felkészültség híján nem törekedhettek filozófiai szintű összegezésre. Ennek ellenére kényszerítve voltak arra, hogy gyakorlati problémáik tárgyalását, elvi szintű összegezésekkel kezdjék. Tudatában voltak annak, hogy építészetről kezdődő bármiféle vita szükséges feltétele mindenki számára elfogadható és egyenértékű formális logikai eszköztár megléte. Először egyes fogalmak pontos értelmét kellett tisztázni. Az első akadály, amiben az 1850-1900 között publikáló építészek megbotlottak, az építészeti stílus fogalmának meghatározása volt. Erre az egyes „történeti stílusok" idő- és térbeli elhelyezésének és elnevezésének kérdése épült. A következő logikai lépés az az idő szerinti jelen építészetének stílus szerinti meghatározása volt. Igényesebb szakírók általános művészeti érvénnyel igyekeztek választ adni e kérdésekre. Nem kerülhették meg a társadalom és az építészet kapcsolatának feltárását sem. Ennek során egyesek tárgyilagosak óhajtottak maradni, mások meg sem kíséreltek erőt venni alkotó művészi előítéleteiken. A társadalmi kontroll szerepe (megléte) a 19. századi építészet egyik legfájdalmasabb tisztázatlan pontja maradt. A konkrét szakmai problémák középpontjába az épületszerkezetek reális megjelenítése került. Ennek tárgyalása visszavezetett elvi síkra, az akkor használatos építészeti eszköztár jelzés-, illetve szimbólumértékének vizsgálatához. A diadalmas neoreneszánsz építészeinek álláspontját Magyarországon Ney Béla (1843-1920)

12 foglalta össze. Ney-t Hollán Ernő, a szabadságharcos katonából lett közmunka és közlekedésügyi minisztériumi államtitkár, a Magyar Mérnök és Építész Egylet alapítója és első elnöke „halászta elő" Ybl Miklós irodájából 1867-ben és indította el az (építész)mérnök-társadalom szervezőjének útján. Előbb minisztériumi mérnök-tisztviselő, majd a Magyar Mérnök és Építész Egylet lelkes szervezője és oszlopos tagja volt, élete folyamán különböző tisztségekben: titkár, a Magyar Mérnök és Építész Egylet Heti Értesítőjének szerkesztője, elnöke a műépítési szakosztálynak, alelnöke az Országos Középítési Tanácsnak... Már jeles szakíró, mikor 1876-ban az Építő Ipar

13 — az első magyar nyelvű építészeti szakfolyóirat szerkesztését reá bízzák. Szakmai tekintélye és társadalmi megbízatásaiból következő kapcsolatai révén, kora építéssel és építőmester-képzéssel, valamint szabályzatalkotással kapcsolatos törvényeinek, rendeleteinek és előírásainak kidolgozásában meghatá-