Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Merényi Ferenc: Három olasz főváros: Torino, Firenze, Róma-1861, 1865, 1871

8. kép Firenze látképe a Piazzale Michclangelo-ról. sincs az épület testével, hanem leghatározottabban nyilvánvalóvá kell tennie annak a szerkezetét: olyan feltétel ez, melyhez egy olyan mester, mint Arnolfo, biztosan hű maradt volna... ".

16 Végül is, nem csekély huzavona után, 1867-ben Emilio De Fabris (1808-1883) az orvietói székesegyház mintájára - három oromzatú tervére esett a választás. A bazilikális megoldás támogatói azonban nem nyugodtak bele a „vereségbe". Elérték, hog)' a nagyközönség és egy külön e célra összehívott bizottság meggyőzése céljából egy olyan - deszkából készített - színfalat építsenek a nyers homlokzat elé, melynek az egyik fele a három-oromzatos, a másik fele a bazilikális elrendezést ábrázolta. így végül is az utóbbi megoldás győzött. Miután De Fabris 1883 nyarán meghalt, az építkezést 1884-től 1887-ig tanítványa, Luigi Del Moro (18451897) fejezte be kompromisszumos megoldással: a főhajó homlokzatát egy aligtimpanonos, a két mellékhajóét - a Giotto-féle campanile lezáró tagozatának (Francesco Talenti, 1350-59) mintájára - vízszintes ívsoros párkánnyal lezárva. (9. kép) A Santa Maria del Fiore homlokzatának elkészítése nemcsak építészeti eseménynek és vallásos cselekménynek tekintendő, hanem politikai gesztus-értékű kezdeményezés eredménye is. .Az új állam vezetői mintegy demonstrálni akarták, hogy antiklerikalizmusuk, a pápai állammal való szembenállásuk nem azonos a vallásellenességgel. „...Itália újjászületése - írta a kor tekintélyes angol szakfolyóirata - gyógyírt jelentett a firenzei székesegyház esetében is. I860 áprilisában Viktor Emánuel király lerakta az új homlokzat alapkövét...".

17 S jóllehet maga a munka csak 1875 őszén kezdődött meg, az uralkodói kezdeményezés példamutatónak bizonyult. Az új Olaszország számos jelentős templomának és székesegyházának homlokzatát „öltöztették fel" többé-kevésbé stílushűen, de mindenképpen nemes anyagokkal és jelentős költséggel. így kapott vadonatúj homlokzatot a 19. század utolsó harmadában, hogy csak a legismertebbeket idézzem, a firenzei Santa Croce (18571863, Nicola Matas), a milánói Sant'Eustorgio (1863-1865, Giovanni Brocca), a Santa Maria del Carmine (1880, Carlo Maciachini) és a San Sepolchro (1894, Gaetano Moretti és Cesar e Rav ci) ugyanott, valamint a nápolyi (1877-1905, Errico Alvino), az amalfi (1877-1891, ugyanő) és az arezzói (1901-1914, Dante Vivianí) székesegyház}^ E homlokzat-felöltöztetések építészeti megoldásait az utókor többnyire séilyos kritikával illette. Nem is mindig jogtalanul. Gondoljunk csak például a firenzei