Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Marosi Ernő: Újabb Zsigmond-portrék

egyszer megfestette Wilhelm von Ráront Valériában, a székesegyház déli mellékhajófalán, a Madonna előtt térdelve. E képeket Alfréd A. Schmid publikálta mint a modern értelemben felfogott portréművészet korai svájci példáit, egyben Peter Maggenberget, aki 1409-ben szerzett freiburgi polgárjogot, és 1466-ig élt, joggal mindenekelőtt Petrus Campinnel (mint fiatalabb kortársát) vetette össze. Ugyancsak jogos az összevetés a (déli fal Raron-portréjához tartozó Madonna kapcsán) Hans Multscherrel.

7 Ez a két párhuzam kijelöli a freiburgi mester helyét a németalföldi művészet vívmányainak korai, dél-németországi recepciójában, és önkéntelenül is egy harmadik nagy kortársra, Konrád Witzre emlékeztet, akit - egykori baseli Heilspiegelaltavfi. alapján - a Zsigmond-ikonográfiái irodalom is számon tart. Zsigmond portréja - a leghelytelenebb lenne rangrejtettnek jellemezni - mint várható és mint több esetben is előfordult, Szent Zsigmond alakjában fedezhető fel, aki jobbját a pártfogás jeléül Anselme dékán vállára helyezi. Alakja súlyos, tekintélyes. Tömbszerűségét fokozza ruhája, egy mintázott szövetű, földig érő surcot. Ilyet visel Zsigmond a Richental-krónikában ábrázolt ünnepi alkalmakkor, körmeneteken is, s ez a viselet, a karokat szabadon hagyó oldalsó hasítékokkal, itteni hosszú változatában is, de rövidebb formában is szerepel a budai szoborlelet civil udvari viseletei között is.

8 Császári jelvény a ruha fölött hordott hermelin gallér, jól ismert attribútum IV. Károly ünnepélyes ábárzolásairól (pl. a prágai óvárosi hídtorony portréjáról), de előfordul Zsigmond ikonográfiájában is (a császár alakja Multscher sorozatából, az ulmi városháza keleti ablakcsoportjáról). Zsigmond további uralkodói jelvényei a képen a baljában tartott jogar s a fején viselt korona. Az arc háromnegyed-profilban jelenik meg. Formái teltebbek, de egyszersmind petyhüdtebbek is, mint a korábbi Zsigmond-ábrázolásokon, a szemek mélyen ülnek, s mintha táskásak lennének. A homlok, a kopaszodás jeleként, erősen felfelé húzódott, a nevezetesen elegáns szakáll hosszú, két ága is csak épphogy elválik, haj, bajusz és szakáll mindenesetre sötét. Az egész, enyhén hajlott alakból hiányzik az a mozgékonyság, tettrekészség, amit a legpontosabban ugyanezen a környéken a konstanzi ágostonrendiek templomában egy másik Szent Zsigmond alakjában 1417-ben megfestett portré

9 ad vissza: vele szemben egy megfontolt, s egyben elnehezedett férfi benyomását kelü. Az még a kontanzi szinat idejéből való, ez nyilvánvalóan egy másik, a baseli alkalmából keletkezett. A kettő együtt azt fejezi ki, amit a mindkét zsinaton jelenlévő szemtanúk mondhattak: bizony, az uralkodók is öregszenek; ja, az uralkodók felett sem múlik el nyomtalanul az idő! Akár még ezt is: akkor, a szkizma gordiusi csomójának elvágása után még minden könnyűnek, egyszerűnek tetszett - most pedig, mire Zsigmond végre elérte, amire vágyott, fejére tétette a császári koronát, hol van már az az energikus férfi, aki az előző zsinat végeztével mindazt karnyújtásnyi távolságban vélte látni. A konstanzi Zsigmond hetyke elegenciája helyett itt egy megcsendesedett, gyanakvóan figyelmes fejedelmet látunk. A valeriai portré legközelebbi rokona a párizsi Vallardi-kódex Zsigmondot hajadonfővel ábrázoló Pisanello-rajza, egyben a fentiekben keresett intimitás tanúja is - legalábbis a művészi megfigyelés rangkorlátokat áttörő, beható erejének értelmében.

10 A másik, a hevenyészettnek ható kucsmás vázlat talán nem más kéz műve, hanem már attribútummal kiegészített kompozícióterv az előbbi valamilyen alkalmazására. De az öregedő Zsigmond arcvonásai máshol is megjelennek: mindenekelőtt a császárkoronázást ábrázoló sienai bicchiernán, Multscher ulmi „Nagy Karolván",

11 kevesebb személyes hitellel, de az öregséget erősebben hangsúlyozva, Piero della Francesca rimini Szent Zsigmondján. A császár megöregedése olyan történelmi és közérdeklődésre számot tartó tény volt, amelyet a nem sze-