Koppány Tibor: A Balaton környékének műemlékei (Művészettörténet - műemlékvédelem 3 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

A Balaton környékének építészete - A török-kor

tartó püspök és várnagya a Sárváron dolgozó mesterekkel építtette át Sümeg várát. A Balaton környékének 1541 utáni építészetében egyedül Sümegről ismertek stílusjegyeket tartalmazó kófaragványok amelyet a 16. század közepétől a Dunántúlon másutt is megtalálható és Bécsen keresztül érkezett, olasz mesterek által elterjesztett észak-itáliai késői reneszánsz formavilágát képviselik. A 16. század utolsó évtizedeiben az 1591-ben kitört 15 éves háborúig hivatalosan béke volt. Ennek értelmében tilos volt a várak rendszeres ostroma ágyúval. Az 1568 utáni évtizedekben ez volt az egyetlen olyan békepont, amelyet a törökök betartottak. A váratlan rajtaütések, a gyorsan feltűnő lovasportyák a hódoltság mögött fekvő területeket azonban állandó rettegésben tartották ezért a várépítés változatlanul életkérdés maradt. Szigetvár elvesztése után Somogy és Zala megye határán új védelmi vonalat kezdtek építeni, amelyek központja Kanizsa vára lett. Főkapitánysága alá tartoztak a Balaton körüli várak közül a Zala völgyében Hidvég Zalavár és Szentgyörgyvár, valamint a megmaradt somogyiak Fonyód, Öreglak Csákány, Szőcsény, Kéthely és Komár. A kanizsai főkapitányság várait három, Bécsből küldött építész, Ottavio Baldigara, Pietro Ferabosco és Sallustio Peruzzi irányításával építették. A várépítés főépítómestere eleinte a szakirodalomban magyaros formában írott nevű Pollath Jeromos volt, aki 1572ben végigjárta a jelzett végvárakat. írásbeli jelentése Csákányról és Szócsényről fennmaradt. 1577 után utóda a győri építési felügyelő, Bernardo Magno lett. Ő Zalavár erődítésén dolgozott. A győri katonai építési hivatal szervezésében építették az ottani főkapitánysághoz tartozó Veszprémet és Tihanyt. Az előbbit Bernardo Gallo és Giuseppe Civitale vezetésével 1570-72-ben, az utóbbit pedig 1573-ban Paolo da Roma irányításával olasz és német kőművesek és kőfaragók építették. Veszprém erősítése az erre vonatkozó királyi rendeletekben 1589-ig szerepel. A Balatontól délre levő somogyi végvárak az erősítések ellenére a 16. század utolsó negyedében sorra török kézre kerültek. 1575-ben Fonyód esett el (22. ábra). Az egymás területét dúló kölcsönös portyák és lesvetések nem értek véget. A magyar végváriak messze a hódoltság határán túl, Somogyban, Tolnában, Baranyában sarcolták a falvakat, a szigetvári és a koppányi törökök Zalában dúltak. 1587-ben Nádasdy Ferenc bevette és felégette a koppányi török várat. Válaszul a törökök még ebben az évben megostromolták Keszthelyt, ezt azonban még sikerült visszaverni. 1588-ban elesett Kéthely és Hidvég a Zalába betörő török had Kehidáig és Kanizsáig égette fel a falvakat. 1589-ben Ali koppányi bég serege Zalavár és Szentgyörgyvár között észrevétlenül áthaladva a keszthelyi vásárt lepte meg onnan pedig megrohanta és elfoglalta a szinte védtelen Rezi és Tátika várát, amelyet felgyújtott és porig égetett. 1592-ben a Balatonra támaszkodó legerősebb végvárat, Komárt vették be. Ugyanekkor pusztultak el az utolsó somogyi kis várak, Öreglak, Csákány és Szőcsény. 1593-ban a Balaton másik végén elesett Veszprém és Várpalota, és ezzel megnyílt az út a Rábáig. A balatoni táj pusztulását 1605-ben Bocskai hadai, az őket támogató törökök és az ellenük felvonuló magyar és császári hadak tetézték. Az 1606-ban megkötött bécsi és a zsitvatoroki békét olyan, fél évszázadnál is hosszabb idő követte, amelyben hivatalosan megint csak nem volt háború, bár a két fél álláspontjában semmi változás nem történt. A 17. század első negyedét a Balaton környékén újból a várépítés fellendülése jellemezte. Veszprémet és Várpalotát még 1598ban visszafoglalták, a győri főkapitányság végvárainak sora ismét teljes lett. Nyugaton