Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Irodalom

IRODALOM A téma legnehezebb kérdése a hozzátartozó források megkeresése, kiválogatása és értékelése. A művészettörténeti szakirodalom ugyanis alig foglalkozik az eklektikával. A megelőző évtizedekben született értékítéletek - kevés kivétellel - teljes mértékben és általánosságban elitélik az 1850 és a „modern" közötti időszak művészeteinek fejlődését. Az eklektika és a szecesszió „bántó" díszítései, mint állandó jelzők, visszaköszönnek az 1950-1980 közötti évtizedek művészettörténet- és építészettörténet-oktatásából. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem született az eklektikát, a maga egészében értékelő átfogó tanulmány, és nem születtek egy, egy művészeti ágról sem részletes értékelések. Ybl Ervin Lötz Károlyt, Ybl Miklóst és Petschacher Gusztávot bemutató monográfiái kísérletet tettek ugyan a társadalmi és történeti háttér tárgyilagos és hiteles bemutatására, egy monográfiának azonban túl szűk a medre ahhoz, hogy több legyen a korszakot bemutató mozaik egy kockájánál. A nagyközönségnek szánt általános jellegű ismertetések pedig nem helyettesíthették a korszak egészét felölelő szakmunkákat. A szakirodalom hiányánál is nagyobb gond, hogy ebben a szellemi környezetben nem is maradt fenn az említett mesterek hagyatéka; az esetleg megmaradt iratokat, vázlatfüzeteket, stb. öröklő családtagok, nem gondolva ezek történeti becsével, gond nélkül hajították ki - ha kezükbe került. Közrejátszhatott e könnyelműségben az is, hogy maguk az alkotók - céhes mesterember elődeik tudatos, vagy önkéntelen utódaiként -, nem is tartották magukat a társadalom által „művész"-ként elfogadott szobrászokkal azonos társadalmi fontosságúnak és nem is gondoltak arra, hogy tevékenységük megörökítendő. (Meg kell hogy jegyezzük; maguk a művész-öntudattal élő jelentős alkotók között is alig akadt, aki törődött volna munkássága dokumentálásával; nyilvánosság előtt zajló életük és - örököseik szempontjából! - értékesíthető hagyatékuk azonban lehetővé tette életútjuk rekonstruálását.) A világháborúk, forradalmak, társadalmi, politikai és földrajzi változások zűrzavarai is hozzájárultak a hagyatékok szétszóródásához. Az épületek építési engedélyezési eljárásai során született okmányok és tervek szinte minden esetben csak az építtetőt, az építészt és a kivitelező építési vállalkozót nevezték meg. (Ritka kivétel az asztalos által aláírt portálterv, valamint a szállító cég Schlick, Oetl öntödék... - jelzésével ellátott vasszerkezeti terv, amelyhez a XLX. sz. végétől a szerkezet tervezőjének neve is járulhatott.) A dekoratőr művészek közül ellenben csak az országos érdeklődésre számot tartható középületek - Opera, Parlament, Szent István „bazilika"... - díszítői voltak a maguk korában közismertek, részben az építkezés nyilvánossága miatt, részben pedig azért, mert a festőket, szobrászokat kiválasztó építési (társadalmi) bizottságok működése olykor nem volt botránytól mentes. A bizottságok működéséről általában maradt ugyan fenn írásos dokumentáció, de még ezek szoborelhelyezési tervezetei sem használhatók forrásként kritika nélkül, mert példa erre a Parlament -, e tervezetek ismételten megváltoztak. (Vajon kinek jutott eszébe, hogy homlokzati szobrai közül az eredetileg tervezett - Temesvárt feladó - Losonczy Istvánt gróf Pálffy Miklóssal cserélje ki? Az sem világos, hogy a homlokzatra végül melyik Pálffy Miklós került.) Feltehetően éppen a Parlament tervtárában őrzött, egymástól eltérő szoborelhelyezési tervezetek magyarázzák az épülettel foglalkozó