Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Tervezői és kivitelezői háttér

TERVEZŐI ÉS KIVITELEZŐI HÁTTÉR Az eklektika kezdete (az 1860-as évek vége) egyúttal az a korszak, amikor az építész tervezők önálló társadalmi szerepe kialakult. A XIX. sz. első felének, majd a romantika periódusának építész tervezője építési vállakozó is volt egy személyben; a „tervező" és az „építőmester" szerepe összeolvadt. Az építészet és az építéskivitelezés fejlődése, majd a mind bonyolultabbá váló feladatok megkövetelték a független tervezői és kivitelezői szerepkör kialakítását. Kezdetben ez „cégen belül" történt. A nagyobb vállalkozók társultak, egyikük idővel a tervezés felé tolódott el, a másik inkább kivitelezőként működött. Több, kevesebb következetességgel igaz ez a Rill és Schümann, Örömy és Fekete, Schubert és Hikisch, Buzzi és Kéler, Preisz és Kirschenbaum, Kraft és Wahl cégekre. A felsoroltak közül csak Preisz György és Buzzi Bódog (Félix) tervezői munkássága érdemel figyelmet. 1865-1875 között a korábban „mindenes" vállalkozókként ismert mesterek lassan háttérbe szorultak és visszavonultak, illetve elhunytak - mint Dörschug Antal, vagy Diescher József -, vagy - miként Schirmbrandt Antal -, visszahúzódtak az építéskivitelezés területére. A vállakozók hamar - már 1870 körül - felismerték korlátaikat. Független, - tervezésre specializálódott - építészeket kezdtek alkalmazni, hol cégük neve alatt, hol külön feltűntetve a tervező nevét. Az ily módon foglalkoztatott építészek közé tartozott Frey Lajos - akit a Buzzi és Kéler; Vojtha Donát és Linzbauer István -, akiket a Rill és Schomann cég látott el megbízásokkal. Még Ybl Miklós is „bedolgozott" a Schubert és Hikisch cég egy munkájába 1874-ben (V. Zoltán u. 7-9.). Bár kisebb kivitelezők és egyes építészek között állandósultak a kapcsolatok, - a már említett Vojtha Donát például - „önálló" korában - többször dolgozott Strausz Károllyal -, a kivitelezőnek felelős építész tervező helyzetét a nagyobb vállalkozók alakították ki. Ez azonban nem bizonyult szerencsés és tartós megoldásnak, hiszen természetellenes helyzet az, hogy az építtető érdekeit képviselni hivatott építész a kivitelező építőmesternek tartozzon (anyagi) felelősséggel. 1880 után jelentősebb építész tervezőink már csak önállóan, az építtető megbízásából és annak érdekeit képviselve dolgoztak. Mindazonáltal a tartós építész-építési vállakozói kapcsolatok esetenként fennmaradtak, már csak azért is, mert a jelentős épületeket tervezők és kivitelezők köre szűk volt. Az 1865-1885 közötti időszak a fővárosi építőipar minőségi differenciálódásának kora. A korábban közel azonos szintű szakiparos vállakozók saját igényességük, munkájuk színvonala és kialakult üzletmenetük szerint osztották fel egymás között a piacot. Ennek következményeként, a korábban - általában 1875-80 előtt - az egyes vállakozók által foglalkoztatott, nagyjából állandó összetételű szakiparos „csapatok" felbomlottak, a feladat megkövetelte szakmai igényesség követelménye szerint. Szakiparunk főbb iparművészeti ágazatai élére olyan Európa-, sőt, világhírű művészek kerültek, mint az ólomüvegcs Róth Miksa, a lakatos Jungfer Gyula, az asztalos Thék Endre. Róth egyeduralkodó lett szakmájában, kiszorítva a templomi üvegablakokra specializálódó, konzervatív felfogású Kratzmann Edét. Mellettük csak a szecesszió belsőépítészeti lázában jut szóhoz néhány művész (például Waltherr Gida). Az erős konkurrencia tömegárú kereskedésére kényszerítette a színes üvegablakok készítésével is próbálkozó nagy Forgó István-féle céget, és kiszorította a pályáról a Taussig-, Schwartz-, Burger-, stb. műhelyeket.