Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)
Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése
képeit és meg is kapta azokat épületei oromzatán. A diadalmas politikai liberalizmus, sikerei jelképeként megszemélyesítette mindazt, amit győzelme forrásának tekintett. Szinte minden középület és (akkor középületnek tartott) nagybank homlokzatára és belső tereibe odakerültek az Ipar, Kereskedelem, Mezőgazdaság, Építészet,... de a Gépészet, Távíró, kézműves mesterségek, stb obligát jelképei is. Az egyébként neobarokk elkötelezettségű korabeli épületdíszítő szobrászat nem tudott mit kezdeni e jelképekkel; semleges, naturalizmusba hajló formákkal megoldott szobrokkal és szoborkompozíciókkal jelenítte meg azt, ami tárgyiasultságánál fogva és művészeti előképek híján nem volt elfogadhatóan idealizálható - alkotó művészek szemében. Az igyekezet néha elvezetett a komikumig - például a Keleti Pályaudvar központi oromzati szoborcsoportján van sárkány, vágtató paripa, fáklyaláng, fogaskerék és lándzsa, a Parlament társalgójában, a Gépészetet ábrázoló reneszánsz ruhás, hosszúhajú nőalak-szobor kezében igen naturalisztikusan megformált Watt-féle centrifugális regulatort láthatunk... -, ám ez a módszer, konvencionális díszítési igények esetében a társadalom számára elfogadható eredményeket produkált. A felfogás változására utal - és ezzel együtt az anyaghasználat minőségi javulását jelzi -, a szobrok kiállítása, fülkékből konzolokra. A szobrászati színvonalú tagozatok és architektónikus részletek mind anyagokban, mind formákban gazdagodtak és egyben szertelenebbé váltak. A technikai lehetőségek bővülése magában rejtette az öncélú szakmai bravúrra törekvés lehetőségét is, amelyre a neobarokkba ágyazott szecesszió egyre több lehetőséget nyújtott. Tipikus megoldásai a neobarokk épületdíszítésének a - rendszerint főemeletsori - ablakok aedikulás keretezésén, az oszloppár alsó harmadának domborműves kiképzése, az ablakszemöldökpárkány alá illesztett pajzs-dísz, az ablakok kő keretezése és az ikerablakok domborműves kő választópillérje, az összetett tetőépítmények oromzati ékítményei - vízköpő, csúcsszobor, voluta... E díszítmények a kor építtetőinek közlési vágyához igazodtak. Az épületeken a főnemesi címerek és a középületek egyértelmű jelképei mellett megjelentek a magánépíttetők felekezeti hovatartozásának jelei - kereszt, kakas, dávidcsillag, stb... formájában -, a szabadkőművesek háromszögbe foglalt istenszeme-csillag jelképei, a frissen nemesítettek zavaros ikonográfiájú címerei, a meggazdagodott, ámde nemesi címmel nem rendelkező polgárok foglakozásainak, gazdagodásuk forrásának címerpajzsokba, falmezőkbe foglalt jelképei - pajzsba illesztett szárnyas fogaskerék, vagy akár az egykori NDK állami címerére emlékeztető körzős-kalapácsos dombormű -, de feltűnnek az építtető ideáira, műveltségére utaló jelek is. Az efféle domborművekkel díszített ablakmellvédek, kapuépítmények „beszéltek" a szemlélő kortárs számára. A századvég legjelentősebb, még épületdíszítő-szobrásznak tekinthető alkotója Donath Gyula. Nehezen érthető, kiegyensúlyozatlan egyéniség. Művei eltérő ihletésűek, színvonalúak. Beszélt a kései klasszicizmus nyelvén, de a neobarokkén is, némelyik alkotása a kor francia szobrászaténak irányzatainak tükrözi. Kiszorulása az „élvonalból" inkább személyes tulajdonságainak és - érvényesülése számára megfelelő - társadalmi kapcsolatai hiányának köszönhető, semmint képességei hiányának. Bezerédi Gyula ellenben mintha tudatosan vonta volna meg működési területe határát; portré- és épületszobrászat. Azon ritka alkotók közé tartozott, akiknek képességei felülmúlták az önmaguk vállalta szerep lehetőségeit. Művészete kiteljesedésében egyaránt akadályozhatta jellemének és művészetének csendes konzervatívizmusa és neobarokk iránti elköte-