Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése

és ebből következően akaratlan ízlésformáló szerepe miatt, és nem termékeinek vitatható színvonaláért. Oppenheimer mintha szándékosan fosztotta volna meg alakjait karakterüktől. Falfelületekbe olvadó és építészeti tagozatokhoz maximálisan illeszkedő figurái a legmesszebb jutottak az építészetet kiszolgáló alakos szobrászat terén; alakjai valóban csak az építészeti kompozíció részei, még az átlagos alakos épületszobrászra jellemző művészi igény sem bukkan fel nála. (Tárgyilagosan meg kell állapítanunk; ez a homlokzati felületbe olvadás egyúttal megfelelő kibúvó egy hiányos felkészültségű szobrász számára, aki az anatómiai problémákat meg akarja kerülni.) A szétváló Szandház testvérek egyik utódműhelye, a Szandház Károly-Lack János féle társulás, a korszak átlagos igényű építtetőit szolgálta ki - a neoreneszánsz lassú háttérbe szorulásának kezdetén. A felfogás változását, illetve az általános gazdagodásból következő esztétikai igénynövekedést jelzi, hogy gyakoribbá váltak az önálló alakos szobrászok épületdíszítő megbízásai. E szobrászok - miként arra rámutattunk -, azok közül az „alakos" mesterek közül kerültek ki, akik jellemükből következően, avagy felkészültségők hiányosságai folytán lemaradtak a művész-öntudathoz vezető megbízásokért folytatott versenyben. Épületdíszítő alkotásaik szobrászati gyakorlatukhoz és kor szelleméhez igazodó eseti alkotások, egységes mondanivalót tükröző, karakteres és rendszerbe foglalható gesztusok híján; jellegzetességük, hogy az egzisztenciájukat tekintve nem művésztudatos díszítőszobrászok, homlokzatok rendszerébe illesztett figurális díszeivel szemben, a művész-alkotók szobrai nem a homlokzati kompozícióknak tudatosan alárendelt alkotások. A korszak figyelemre méltó szobrászművésze volt Feszler Leó, a neoreneszánsz ízlésben feloldódó antik formavilág és gesztusok mestere. A lipótvárosi Szent István „bazilikát" díszítő szobrai tükrözik a legtökéletesebben a XIX. sz. második felének realista szobrászati felfogásával ellágyított antik nosztalgiáit. Jellemzi e szellemet a „Bazilika" apszisára állított apostolszobrok egyike, amelynek fejformája és „büszt-részének" beállítása Heródész Attikosz közismert és több másolatban fennmaradt mellszobrának (Kr. u. II. sz. vége) utánzata. Meg kell emlékeznünk Feszlerről azért is, mert keze alatt dolgozott két olyan mester, Brestyánszky Béla és Mayer Ede - méghozzá úgy, hogy munkásságuk olykor mai ismereteink szerint már elhatárolhatatlan - akik a XIX. sz. végén jelentős önálló műveket is alkottak. Az „alakos" mesterek közül, Casagrande által a mesterség titkaiba bevezetett Brestyánszky Béla önnön művészi fejlődésének stagnáló időszakában került Budapestre és e korszakát művészi kifejezőkézsége színvonalának leszálló ága követte. Csak feltételezhetjük, hogy korábban a klasszicizmushoz erőteljesebben kötődő Brestyánszky alkotói problémáit a neoreneszánsz-eklektika ízlésvilágának és követelményeinek befogadása jelentette. Mind másodkezes, a tehetséges Feszler Leó hátterébe húzódott viszsza, akárcsak az inkább a barokk világához közelebb álló Mayer Ede. Mindkettejüknél meglepő, hogy emberi konfliktusaikat nem élték át művész-szívvel; alkotásaik nélkülözik a drámai erőt, - akárcsak a Szász Gyula művei. Szász fiatalabb volt korábban említett pályatársainál, a posztklasszicizmus-neoreneszánsz stílusváltást nem kellett önmagában kofliktusként feldolgoznia, mégis, egyaránt lenyűgözték a középszerű megoldások - amelyektől soha nem sikerült megszabadulnia -, valamint saját szobrásztechnikai problémái. Hogy ennek ellenére tehetséges lehetett, arra csak önmaga elé