Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése

lamvezetés is a Ferencz József renddel, vagy - igaz ritkán - ennél megtisztelőbb kitüntetésekkel (Lipót-rend, Vaskorona Rend). A polgár, saját gazdagodásában a közösséghez tartozás érzésének erősödését, közössége iránti felelősségének növekedését látta. Tanulságos ellentét, hogy az első, leginkább „szabad versenyes" kapitalista generáció tehetséges - és egyben leginkább kíméletlen tagjai között találjuk a legtöbb magánéletben puritán, erősen közösségi érzésű embert. Az eklektika első generációja - 18701895 között - átélte és szenvedte azt az ellentétet, amely a gazdasági és ebből következő politikai sikerek, illetve a verseny kíméletlensége között feszült. Ez az ellentét szülte az eklektika valóban létező, de sokáig el nem ismert pátoszát és drámáját; a kor polgársága, egyénenként szánta a „verseny" veszteseit, de az egész közösség a sikertelenség, a vesztesek kiküszöbölésére tört... egészen a fizikai megsemmisítésig. A kor önnön sikereit a reneszánsz építészeti keretében kívánta látni. Bár az reneszánsz követése csak ritkán ment el az abszurdumig - ti. XV-XVI. sz.-i épületek tényleges utánzásáig -, a kor építészete az itáliai reneszánsz kompozíciós módszeréhez és formavilágához alkalmazkodott. Az építészet ezirányú fejlődésének oka volt a kor épületszerkezeteinek fejlődése is: a növekvő fesztávok egyenes következménye volt a belmagasság növekedése, a szerkezeti magasságok változása és végső soron a homlokzati nyílás-falfelület arányok változása - amellyel együtt járt az átlagos emeletszám növekedése is. A barokkban kialakult, és gyakorlatilag a XIX. sz. közepéig élő szerkesztési és homlokzati arányok felbomlottak. Az új arányrendszer, „új" építészeti nyelvet kívánt. A műveltségben továbbélő magyar művészeti klasszicizmus szelleme túlélte az építészeti klasszicizmus XIX. sz. közepi letűnését - bár a divattal szembenálló építészeti klasszicizmus felütötte fejét a romantika közepén is, sőt, már az eklektika diadalai idején olyan neves építészek sem átallották neoreneszánsz-eklektikus homlokzatú épületeikbe monumentális klasszicizáló udvari homlokzatot tervezni, mint például Weber Antal (1878, V. Havas u. 7.) -, mégis e szellem legtisztábban a kor épületszobrászatában maradt fenn. E posztklasszicista szobrászat, leszállván a művészet piedesztáljáról az épületdíszítés mindennapos gyakorlatába, kisebb tehetségű mesterek kezén, a század első felében dolgozott művészek alkotásaihoz képest, szárazzá és keményebbé vált. A pesti posztklasszicista alakos épületdíszítő szobrászatot a kompozicionális merevség - szimmetriára törekvés, virtuális geometriai idomba szerkesztés... - jellemezte, amelyhez az alakok hellenisztikus ihletésű, „árnyékra komponált" ruharedőzete és merev mosolya járult. E korszak épületdíszítő tagozatain pedig a klasszicizmus jellemző elemei jelentkeznek újra; leveles díszítésű csigás állókonzolok, groteszk fej-szobros zárókövek... Maguk a díszített homlokzatok azonban a következetesen alkalmazott neoreneszánsz jellegzetes vonásait hordozták; gazdagon díszített három részes, dór és konzolsoros főpárkányok - esetenként monumentális tojáslécekkel és a reneszánsz előképek arányaiból is kilépő kímákkal és függőlemezekkel, a klasszicizmus jellegzetes sima és lapos ión-jellegű párkányaival szemben - kőbábos korlátok, tagozatos keretezésű falnyílások... A reneszánsz ihletésű építészet gond nélkül integrálni tudta a klasszicista jellegű épületszobrászati díszeket. Linzbauer, Ybl és társaik kariatídafigurákat illesztettek épületeik homlokzatának kompozícióiba, elsősorban ablakkeretezésként, de ablaktagoló