Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Történeti áttekintés

Szandház Ferenccel társult. Verán József ellenben a Szandház műhelyben tanultakat igyekezett - önállósulván - hasznosítani. Schrödl Emil pedig mint műkő-specialista pótolta képességei hiányosságait. Nem voltak ritkák az épületszobrász-művészszobrász társulások sem. Szandház Károly és Szabó Antal mellett esetenként feltűnt az önálló szobrászat és az épületdíszítés határán mozgó Szécsi Antal; a Vögerl-ek Stróbl Alajossal dolgoztak együtt. Pusztán szobrásztechnikai szempontból a barokk kor szobrásza - a portrék és a belső ornamehtális jellegű díszítések kivételével -, magától érthetődően épületdíszítőszobrász volt, hiszen szobrászati gyakorlatának gerincét épületdíszek - úgy szobrok, mind kőművesmunkák -, adták. Más szóval tudatában volt annak, hogy alkotásait, díszítsenek azok homlokzatot, vagy oltárt, alulról fogják nézni, tehát az alakot (a szemlélő szempontjából) perspektivikus rövidülés ellensúlyozására kell szerkesztenie. A klasszicizmusban lakóépületekben is elterjedő fülke-szobrok és kút-díszek, a mindennapos szobrászati gyakorlat integráns részévé tették a perspektívakorrekció nélküli alak-komponálást is. Az általános gazdagodással, illetve a fizetőképes kereslet növekedésével együtt járó, szintben rátekintésre szerkesztett portré és kisplasztika iránti igény növekedése, valamint a jelentős szobrászi felkészültséget, és komponálási tudást, de csak enyhe optikai korrekciót igénylő emlékműszobrászat elterjedése egyrészt, a magas épületek erős perspektíva-korrigálást igénylő meredek - olykor 60° fölé emelt - rálátásra szerkesztett épületdíszítő szobrai iránti igény másrészt, a XIX. sz. második felére oly módon polarizálták a szobrászati gyakorlatot, hogy különváltak a szerkesztett perspektivikus korrekció nélkül dolgozó tnúvész-szobrászok és az alulnézetre szerkesztő, erőteljes optikai korrekcióval komponáló - és ebből következően, kényszerűen stilizáló - díszítőszobrászok A növekvő épületméretekhez igazodó perspektivikus korrekció eredménye, hogy a kor tipikus épületdíszítőszobra - szintből nézve - abnormálisan kis lábfejű, csaknem a nyomorékszintig rövid lábú, keskeny csípőjű, túl domború mellkasú, vízfejű, dülledtszemű figura - ha hölgyről volt szó, valószínűtlenül felpolcolt keblekkel... E szerkesztés speciális gyakorlatot és tapasztalatot kívánt. Akinek e - miként Róna több helyen utal rá - tudatos szerkesztés „vérévé vált", gyakran akkor sem tudta elhagyni, amikor nem volt reá szüksége. Feszler - és Brestyánszky és Mayer - Danubius kútjának nagy fejű szobrai e rögződött gyakorlat tipikus példái. (Mindez fordítva is igaz: száz év alatt a mi szemünk is hozzászokott eme aránytalanságokhoz. Amit a kortárs olykor évődve, olykor bosszankodva emleget - atlaszok, kariatidák szokatlanul nagy feje... - azt mi már észre sem vesszük.) A szobrászok kezdetben mintha maguk sem lettek volna tudatában szakmájuk két irányba történő szétválásának. Róna József visszaemlékezéséiből kiderül, hogy az 1890es években tudatosodott a szobrász „szakmában", a díszítőszobrászok különállása, amely voltaképpen egy, már korábban is létezett rangsort igazolt - visszamenőleg is - a szobrászok szemében. A Hentsch-hez hasonló mindenes szobrász-vállakozók eltűntek. A rangsor élére azok kerültek, akik tudtak és mertek szabadonálló önálló szoboremléket alkotni. Folytatódott a rangsor az épületdíszítő szobrok alkotóival, leghátul pedig a tagozatok készítői, az örökösen részmunkákat vállalók és a képzettebb kőfaragók állottak. Az „élre" kerüléshez nem volt elegendő a tehetség és a szakmai tudás; a művészeti közéletet irányítók, valamint az ezt befolyásoló „társaság" jóindulata is szükséges volt az érvényesüléshez. Az eklektika korában, az „élen" előbb Huszár