Az épített örökség szerepe a társadalmi-gazdasági fejlesztés folyamatában (A 23. Országos Műemléki Konferencia Balassagyarmat, 2005)

Esettanulmányok - Őze János: Az örökség, mint fejlesztési potenciál

ŐZE JÁNOS AZ ÖRÖKSÉG MINT FEJLESZTÉSI POTENCIÁL Hollókő népi építészeti emlékei, középkori vára, és Ipolytarnóc Európa-hírű ősieletei mindenki előtt ismertek, azonban kevesen tudják, hogy Szécsény a középkorban a térség gazdasági és kulturális központja volt. Nem a véletlen idézte elő akkori kiemelkedését a környező falvak sorából, hanem földrajzi helyzete, ugyanis Szécsény egy kisebb medence középpontjában fekszik. E medencében több fontos útvonal keresztezte egymást. Ezek az utak összekötötték az Alföldet a bányavárosokkal, ami kedvezett az áruforgalomnak, kedvezett a város fejlődésének. Szécsényről a legkorábbi írásos anyag a XIII. században keletkezett és a Kacsics nemzetséghez köthető. A Kacsics nembeli Tamás, aki magát Szécsényről Szécsénynek nevezte, 1332-ben a kolduló rend számára magától a pápától kapott alapító oklevelet, 1334-ben pedig Károly Róberttől a helység részére Buda városával megegyező kiváltságokat szerzett. Ezen városi kiváltságokban osztozott Gyöngyös és Rimaszombat is, amely szintén Szécsény Tamás birtokát képezte. Fontos ez a két város a későbbi okfejtésemben, hiszen a város fejlődését én három szakaszra bontanám. Az első szakasz - az ún. aranykor - 1334-től 1526-ig tartott, hiszen a fejlődés a Szécsény család, később az Országh és a Losonczi család birtokában töretlen volt. Forgalmas vásáráról, malmairól írnak, sőt négy templomáról is feljegyzés készült. Ebből az egyik a ma is ismert a ferences templom és kolostor. Felépült a várkastély, tehát nagyon lendületes volt a fejlődés és akkor még a társvárosokkal, Gyöngyössel és Rimaszombattal egy szinten voltunk. A második szakasz. 1526-1683 a török hódoltság. Az 1526-os mohácsi vész után Buda elestével Szécsény sorsa is megpecsételődött, a várost palánkkal és sánccal megerősítve erődítménnyé alakították, mely királyi végvárként a bányavárosokat volt hivatva védeni. Erődítés jellege annyiban különbözött a megye többi erődítményétől, hogy falai között polgárok élték mindennapi életüket. A város fejlődése ebben az időszakban már megtorpant, stagnált, hiszen végvár volt. Mindegy, hogy török vagy magyar, mert a funkció ugyanaz. Ugyanakkor meg lehet említeni párhuzamként, hogy Gyöngyös, amely a hódoltsági területen belül maradva, Rimaszombat pedig kívül maradva, már túllépett azon a szinten, amit valamikor együtt kezdtek. A harmadik szakasz. 1683-tól az újratelepítéstől napjainkig. Az újratelepülés után a XVIII. században még lépést tartottunk a megye városaival, de a XIX. század már lemaradást hozott annyira, hogy 1886-ban a városi rangot is elveszítettük. Ebben a szakaszban is jól érzékelhető volt Gyöngyös és Rimaszombat továbbfejlődése. A XX. század időszakát is nagyrészt álmosan élte meg a város, melyet az 1986-ban visszakapott városi rang sem tudott igazán felélénkíteni. Hogy miért említem mindezt, talán azért, mert minden hátránynak meg van a maga előnye, hiszen az újkori fejlődések, fejlesztések nem hatottak károsan az örökségünkre, elmaradt a XX. századi fejlődés, nem söpörte el és nem telepedett rá a középkori városra, így lehetőségünk van a megmaradt épített örökség mellett a földben maradt és régészeti kutatással előhozható értékeink felhozatalára, mely tovább gazdagíthatja és gazdagítani is fogja épített örökségünket.