A történeti varos es vidéke (A 22. Országos Műemléki Konferencia Sopron, 2004)

I. szekció - Kristóf Ágnes: Történeti környezet – a kitörés lehetősége (Ózd projekt)

az ott végzett revitalizációs munka következtében 2001-ben felvették a Világörökség soraiba. Hol tartunk mi ezekben a folyamatokban? Ha van is néhány példa a 20. század végi funkciójukat vesztett épületek revitalizációjában, azok is csak kivételeknek számítanak -nagyobb területek: iparterületek, illetve városléptékű vagy a regionális nagyságú megoldás-kezdeményezések nincsenek. Pedig hatalmas nemzeti értékek mennek veszendőbe vagy állnak kihasználatlanul, torzóként, fájó sebként megjelenve környezetükben, miközben az általuk korábban eltartott munkások és családjaik küzdenek a létfenntartásért, lakóhelyük folyamatos és egyre gyorsuló tönkremenetele ellen. Ki vezessen egy ilyen nagyléptékű revitalizációs munkát? Ki álljon az élére? A helyi közösséget képviselő önkormányzat, aki deficites gazdálkodása mellett az alapellátást alig tudja biztosítani? Az állam, aki mindebből kivonult tulajdonilag, gazdaságilag, politikailag egyaránt? Bármelyikük is tenné (az előzőek ellenére), csak annak tudatában tehetné meg, amely egyikükre sem mondható el: az értékek újat teremteni képes (nemzeti erőforrás) ereje felismerésének tudatában. Nem állunk azonban egyedül e felismerés hiányában: más országokra is jellemző vagy jellemző volt, csak néhányuk már ebben előttünk jár. Németországban is a műemlékvédők álltak az élére és indították el a revitalizációs folyamatokat ezeken a területeken, pl. a Ruhr vidéken, de az angol példa sem szólt másról. Miért éppen Ózd városrehabilitációja lett az első hazai örökség alapú területfejlesztési példa? Mi, akik ezzel foglalkozunk, ma már azt gondoljuk, hogy ez evidencia - de az elinduláskor még esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnt a választás számunkra is. Alig több, mint egy évvel voltunk a kémények lebontása után... A népnyelvben „kéménykatedrálisnak" nevezett, a város szívében álló nyolc gyári kémény a ,,fújás" mellett Ózd jellegzetessége volt, a város önazonosságát jelentette. Fókuszpont volt, amelynek tövében egykor barátok és szerelmesek találkoztak, ahol az sem zavarta őket, hogy a szél tüzes kis szikrákat szórt az arcukba. A fújás, amely az időt jelezte - a gyári műszakok kezdete mellett a hajnali felkelést, a harangszó helyett a delet, napnyugtakor a mezőgazdasági munkák befejezését - már korábban elhallgatott. A kémények azonban használatlanul és gondozatlanul, de még álltak 2000-ben, amikor is az adósságspirálba került város, ahol az egyetlen munkahelyteremtést a bontások adták, a lebontásuk mellett döntött. És hiába mozdultak meg többen a megmaradás érdekében, akkor még nem volt elég közös szándék, erő és akarat a megtartásukra - a Műemlékvédelmi Hivatal sem látta igazán a kéménysor jelentőségét, de nem is tudta volna vállalni sorsának ilyetén alakítását: az