Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„A" SZEKCIÓ: Műemléki értékek és inventarizáció - MAROSI ERNŐ: A MŰEMLÉKI ÉRTÉKELÉS FEJLŐDÉSE

az eufemisztikusan szelekciónak nevezett művelet a valóságban pusztítás, eredménye visszafordíthatatlan. A normatív művészetszemlélet a XX. század elejétől kezdve, elvesztette elvi létjogosultságát. Ebben a tekintetben a műemlékvédelemben aligha fedezhetjük fel azokat a konzekvenciákat, melyek például Marcell Duchamp vagy Joseph Beuys radikális szemléletváltozásából következnek. Ismereteim szerint a műemlékvédelemben nincs érvényes értelmezése annak az elvnek, amely például arra az álláspontra helyezkedik, hogy művészet az, mit annak tekintünk. Ha így van, jelenleg a műemlékvédelem a művészetnek más fogalmán alapul, mint a múzeumok munkája, a művészeti kiállítások és galériák tevékenysége, a műkereskedelem, stb. Hans Beltinget a kétféle művészetfogalom egyidejű létezésének diagnózisa késztette A művészettörténet vége? provokatív és figyelmeztető kérdésének megfogalmazására. Eltekintve attól, hogy nyilván nem független a művészettörténettől, hogyan hangozzék ugyanez a kérdés a műemlékvédelemre vonatkoztatva? A megrögzött evolucionista Riegl az emlékértékek történeti fejlődéséről írt. Kétségtelen: fellépésük határozott történeti szituációhoz kötődik, és egymásutánjuknak is van logikája. Riegl optimizmusával szemben azonban ma már aligha állíthatnánk, hogy lenne olyan evolúciójuk, amely az emberi nem önzetlenségének fokozódására volna visszavezethető. Változásaikban inkább az alapformák ismétlődéseit, meghatározott történelmi szituációkban egyszer már túlhaladottnak vélt magatartásformák újjáéledését fedezhetjük fel. Ez a biológiai evolúció modelljével szemben az örök körforgás történelmi elképzelésére emlékeztető jelenség legalábbis Riegl elméleti rendszerezésének két pontján világosan érzékelhető. Jelentkezésük a mai magyar gyakorlatban is súlyos etikai dilemma elé állítja a szakembert: vagy kétségbe kell vonnia az elméleti kategóriák érvényét, vagy cinikusan szét kell választania az elvek szféráját a napi gyakorlat terrénumától. Mert először is: ha úgy gondolhattuk, hogy az emlékmű (tehát: a szándékolt emlékállítás) és a műemlék (az örökölt történelmi dokumentum) elvileg világosan elhatárolt kategóriái között nincs átjárás, a jelenkori gyakorlat újból szembesít bennünket az akarat, a kreatív szándék működésével, a jelen kor történelem-értelmezésének, s e szemlélet művészi megvalósításának érvényesítésével. Az "eddig így volt - ezután így lesz" attitűdjében az akaraté a vezető szerep, ezért jellemezhető voluntarisztikusnak. Hitelessége az önmegvalósítás intenzitásával, nem a megőrzés mértékével mérhető. Másodsorban: ha ez a szándék a jövőképnek a történelmi múltra vetítésében valósul meg, kérdésessé válik az az elv, hogy az emlékértékek fejlődése az egyetemes emberi értékek irányába vezet a partikuláris történeti érdekekkel szemben. Ma már világosan látjuk: Riegl elgondolásának ez az eleme volt a legerőteljesebben ideális, utópisztikus színezetű. Nem valamiféle kiábrándulás diktálja azt a következtetést, hogy nem szükséges az értékkategóriákban, de nem szükséges magában a műemlékvé-